Nézem az arcot és azt firtatom, miben más, mint egy mai ember arca. Mi az, amit ez a félezer éves alkotás úgy hordoz magán, hogy az ma is üzenetként értelmezhető. Az, hogy a mester keskenynek, szinte természetellenesen hosszúkásnak ábrázolja, érthető: a késői gótika eme egyértelmű lenyomata akár korrajz is lehetne – de több annál. Ha nem lenne képzavar, azt mondanám, ezen a szoborarcon a lélek süt át. S bizony így is van: nem a szobornak, hanem alkotójának lelkülete. Lőcsei Pál mester pásztora egyfajta földöntúli nyugalmat, mély bölcsességet sugároz maga köré. S még valamit, ami nagyon hiányzik mai világunkból: alázatot. Öntudatos, mindenek felett álló, a világról eredendő bölcsességeket tudó lelkületet, amely azonban nem gőgbe, hanem tudatosan visszafogott, évtizedek lelki munkájával csiszolt, kidolgozott csendes öntudatba torkollik, s amelynek legmeghatározóbb eleme az egyertelmű alázat. Olyan emberé, aki nemcsak tudja, de belülről meg is éli egy másik Pál, az apostol intelmét: nem az, aki igyekszik, nem az, aki hajt, hanem, aki a Magasságos kegyelméből ...

Nézem a térképet, Szlovákia tegnapelőtt nyilvánosságra hozott térképét, amelyen az új, kedvezőtlen munkanélküliségi adatokat tüntették fel vizuálisan is. Minél vörösebb, annál magasabb a munkanélküliség: a „király”, a szinte már lilába hajló, bíbor színű Rimaszombati járás (35,59 százalékos „eredménnyel”). Vörös azonban Komárom, Léva, Nagykürtös, Nagyrőce, Rozsnyó, Kassa-vidék és Terebes is: a magyarok által erősen lakott járások rossz passzban vannak, az elmúlt öt évben csak romlott a helyzetük.

Az ember első megközelítésben azt mondja, ez tényleg rossz helyzet,  ezen mielőbb változtatni kellene. Ha már nagy pozitív javulások az európai gazdaság állapota miatt nem várhatók, legalább a romlási tendenciákat meg kellene állítani. Ki segíthet egy ilyen helyzetben?

Véget értek az ünnepek, véget a lazább életvitel, a fogadkozások, a társadalmilag elvárandó (politically correct) megnyilvánulások, s lassan lecsengenek a 2013-as évvel kapcsolatos elvárások elemzései is. Számunkra is időszerű hidegebb fejjel, tárgyilagosan megnézni, hol tartunk, milyen kihívások várhatnak ránk az új évben.

Természetes, hogy a szlovákiai magyar mikrotársadalom tagjaiként mi sem függetleníthetjük magunkat a világpolitika, a világgazdaság és az európai folyamatok hatásaitól. Túl sok jóval egyik sem kecsegtet: a világpolitikában turbulensebb folyamatok valószínűsíthetőek, mint 2012-ben (Afganisztán, Irán, izraeli-palesztin konfliktus, forrongó arab világ és a valószínűleg megjelenő új problémák), a világgazdaság javulási esélyei továbbra is kérdésesek, Európában pedig a politikai-gazdasági-pénzügyi bizonytalanság szintén elhúzódó történetnek ígérkezik. Ezen belül romlanak az életkörülmények Szlovákiában (a gazdasági klíma negatív változásai, a kormány és a parlament megszorító intézkedései, magasabb adókulcsok nyomán), nem javul kellőképpen a gazdasági helyzet Magyarországon sem. Rövidre zárva a témát ez azt jelenti, hogy nehezebbé válik az élet, új munkahelyek csak kis számban jönnek létre, sokkal több azonban megszűnik – s a lét a kormánypropaganda ellenére bizonytalanabbá válik. Komolyabb beruházások nem várhatók, a pénzvilág nehézségei miatt a hitelhez való jutás sem könnyebb, hanem bonyolultabb lesz.

Húsz évvel ezelőtt jött létre a huszadik században a második szlovák állam. Története iskolapéldája annak a tézisnek, hogy nem csupán az állam létrehozatala a nagy feladat, hanem a működtetése legalább olyan nagy kihívás: milyen életminőséget képes garantálni polgárai számára. Szlovákia ebből a szempontból – képletesen szólva – akár az állatorvosi ló szerepét is betöltheti. Tanulságos két évtized áll mögöttünk.

 Megnyert huszadik század

 Tőlünk, magyaroktól eltérően a szlovákok megnyerték a huszadik századot, és rengeteget profitáltak az elmúlt két évtizedből is. Mindezt nem önerőből és nem a saját potenciáljukra vagy intellektusukra támaszkodva érték el, inkább ügyesen sikerült összesöprögetniük mindazt, amit a történelem esélyként eléjük hozott.

A szlovákok nem voltak tényezők a térségben az elmúlt másfél évszázadban, a huszadik század elején szinte ismeretlen alkotórészei voltak egy többnemzetiségű birodalomnak, a Monarchiának. Az első világháború második felében a csehek karolták fel őket azért, hogy a Masaryk és Beneš által megálmodott újcseh ország potenciálját, határait növelhessék egy mesterséges trükkel, a csehoszlovakizmus eszméjével. A szlovákok ezt váltig hazugságnak tartották, s amikor csak megbillent a hatalmi egyensúly Európában, mindig megpróbáltak leválni cseh testvéreikről. Két évtizeddel ezelőtt is a jól bevált játékot játszották: minden lehetséges trükkel igyekeztek megbénítani Csehszlovákia működését, s amikor ez sikerült nekik, leváltak a csehekről. Kisvártatva azonban rá kellett jönniük, a „most mutasd meg” csak ezután következik.

Ezekben a hetekben sokan Csehszlovákia elmúlására emlékeznek. A csehek bizonyára joggal: 1918-ban létrejött egy olyan államuk, amely kiemelte őket a monarchiabeli anonimitásból és a közép-európai térség egyik fontos országává tette őket. Az már más kérdés, hogy az első világháború végén létrejött ország egyfajta švejki együgyűséggel önmagát túlontúl csodáló, határaiban túlkalibrált alakzat volt, amely nem tudta kezelni sem a szlovák, sem a német, de a magyar kérdést sem. S ha mindehhez hozzátesszük Masaryk figyelemre méltó gondolatát, amely szerint az államok léte egy hordozó eszmén alapszik, s ha ez az eszme megszűnik, megszűnik maga az állam is – akkor 1992. december végén semmi egyéb nem történt, mint valósággá vált ez a prófécia. Csehszlovákia ugyanis egy hazug ideológia bázisán, a csehoszlovakizmus eszméjén jött létre. Hlinka páter már 1920-ban eljutott odáig, hogy a csehek becsapták őket, s amikor csak megbillent a huszadik században a hatalmi egyensúly, a szlovákok mindig megpróbáltak leszakadni a csehekről (1939,1992), vagy legalábbis igyekeztek lazítani a kapcsolatokon (1968).

Még rohannak körülöttünk az emberek, ajándékokat vásárolnak, fogyasztási cikkeket, élelmiszert, innivalót – talán azért, hogy megnyugtassák magukat, nem lesz szegényes a karácsony az idén sem, jól érzi majd magát együtt a család, a rokonság, ajándékot is kap mindenki, mintegy engedelmeskedve a fogyasztói társadalom normakényszerének. Körülfonnak bennünket a karácsonyi dalocskák zanzásított feldolgozásai, körülöttünk-bennünk vibrál a stressz, hogy az ünneppel kapcsolatos minden elképzelésünket megvalósíthassuk úgy, hogy közben a pénztárcánk is bírja úgy-ahogy.

Pedig újból és újból el kell mondani: a családi együttlét fontos, az ajándékozás is fontos, az ünnepi asztal viszonylagos gazdagsága is fontos lehet – de nem ez a lényeg. Karácsony lényege másban van.

Gyakran mondogatjuk, zavar van a felvidéki magyar fejekben. Most – ezt bizonyítandó – néhány olyan történetet szeretnék elmesélni, amelyekbe személyesen botlottam bele az elmúlt hónapokban. A neveket igyekeztem megváltoztatni, ugyanis nézetem szerint nem a konkrét személy, hanem a jelenség a fontos – és remélem, elgondolkodtató.

Kilencen söröznek Dunaszerdahelyen idén áprilisban, s a harmadik kör után mi másról, mint politikáról is beszélnek. Általános a kiábrándultság körükben, talán a sörnek is köszönhető, hogy elmondják: többet vártak a politikától, úgy érzik, 2012-ben csökkentek az esélyeik, nem jó irányba mennek a dolgok Szlovákiában sem. Mind magyar nemzetiségűek, négyen közülük egyetemet vagy főiskolát végeztek, a többiek is eljutottak az érettségiig. Több-kevesebb rendszerességgel össze is járnak, ismerik egymást, nem igazán van titkolnivalójuk egymás előtt.  Szóba kerülnek a márciusi, előrehozott választások is. Valamelyikük felveti, elemezzék nyíltan, ami történt, s legalább egymásnak mondják el, ki melyik pártra szavazott, s miért. A csapat intelligenciahányadosa jóval az átlag fölött van, s ez meg is látszik az első információn: kilencük közül csak egy mondja, hogy nem vett részt a választáson, az ok: kiábrándultság. A maradék nyolc egyetért abban, hogy nem volt könnyű pártot választani, nincs olyan politikus, párt vagy program, aki-amely igazán képes lenne felvillanyozni az embereket. Ketten végül bevallják, hogy a Hídra szavaztak, ketten az MKP-ra. Azért csak ennyien – ezt is megbeszélik –, mert a Hidat jórészt vállalkozók zárt csapatának tartják, akik átverik az embereket, s akik főleg saját zsebre játszanak, az MKP-t meg túl szürkének, dinamika, gondolat nélkülinek látják. Ezért fordultak a szlovák pártok felé: egy a Szabadság és szolidaritás nevű pártra szavazott (állítólag vállalkozásbarát), egy a Smerre (ha erős lesz, csak ad valamit Dél-Szlovákiának is), egy pedig a KDH-ra (állítólagos elvi politizálásuk miatt).

Hölgyeim és Uraim!

Itt vagyunk Kürtön, ebben a szép kultúrházban, örülünk egymásnak, döntéseket mérlegelünk, testületeket hozunk létre – ám ez pár óra múlva befejeződik, s ebből az inkubátor-melegségű teremből visszatérünk majd a valós életbe. S ha ott esetleg megkérdezik tőlünk, mivel foglalkoztunk itt, Kürtön, kevés lesz azt mondani, hogy csak személyekkel és pozíciókkal. Engem bizony zavar, hogy az elmúlt hetekben víziókról, tervekről, programokról alig esett szó. Már pedig egy parlamenten kívüli párt csak akkor tud megerősödni, csak akkor tudja összeszedni magát, ha nem csupán személyi- vagy csoportambíciók felől gondolkodik, hanem újrafogalmazza létének értelmét, tevékenységének irányait és módszereit is. Annál is inkább, mert a politikai rövidlátás egy parlamenten kívüli párt esetében végzetes lehet. Legyünk tehát bátrak és merjünk kritikusan és önkritikusan is körülnézni önmagunk körül. Merjünk egy kicsit mélyebben is elgondolkodni sorsunk és lehetőségeink fölött, merjük újból betájolni magunkat.

A történet, amelyet elmondok, régi: 1996-ban esett meg Kassán. Más helyeken is utaltam már rá, de talán az idén fokozottan időszerű.

A Honfoglalás ezerszázadik évfordulójára emlékeztünk azokban a hónapokban. Kassára is meghívtak egy ünnepségre. Sokan eljöttek, teli volt a jókora terem. A program a szokásos volt: szép kultúrműsor, ünnepi beszéd, utána kötetlen eszmecsere.

Beszélgetés közben odajött hozzám egy fiatal hölgy, lehetett talán harmincöt éves. Azt mondja ott, a többiek előtt:  

„…Az igazgatóm is ehhez a fajtához tartozott. A rossznyelvek szerint ő is azért lépett be a pártba, mert a felesége foggal-körömmel igazgatóné akart lenni. Az iskolát eligazgatta, a párttagsági díjra külön fizetésemelést kapott – tehát lényegében az állam fizette ki helyette a kommunista bélyeget. Nem akart ő mást, csak nyugalmat, csendet, kétévenként egy jugoszláviai nyaralást, naponta egy-két liter bort vagy fél liter pálinkát. Araszolgasson a szekér, amerre akar, ő ebbe nem kívánt beleszólni, az utasításokat rendben végrehajtotta, s lojalitásáért cserébe a rezsim élni hagyta. Mindenki tudta, persze, hogy a rendszer így működik, a „fentiek” is tudták, de nekik is jó volt így. A jövő senkit nem érdekelt, az ötvenes években militáns módon meghirdetett kommunisztikus eszmékben senki sem hitt már. Mindenkinek az volt a fontos, hogy a hajó valahogy haladjon, s ő rajta legyen valamelyik fedélzeten. Így működött ez a legfelsőbb szintektől a legalsókig, az erőszakszervezetek mellett a kontraszelekció volt a rendszer legerősebb támasza. 

Prágába, ahol ezeket a sorokat írom, már beköszöntött az ősz. A  Slávia kávéházban, ahonnan ki-kinézek a borongós utcára, klasszikus nagyvárosi elegancia veszi körül a vendégeket. Szép asztalok, kényelmes fotelek, visszafogott díszítésű oszlopok és mennyezet. És sok ember: a legtöbbjük olvas, könyvet, újságot, elektronikus könyvet. Több az idegen, mint a cseh – legalábbis a könyvek, újságok címei alapján. Az utcákon, a várban is sok az idegen, s kellemes meglepetésre a magyar a német és az angol mellett a legtöbbet rezonáló nyelv. Úgy látszik, ötvenhat ötvenhatodik évfordulója sok magyart arra vett rá, hogy ide jöjjön el egy hosszú hétvégére. Már az autópályán is sok volt a magyar kocsi, a fokozott magyar érdeklődés lépten-nyomon érezhető a városban is.

Balra talán húsz méterre hömpölyög a Moldva, fölötte a Malá Strana elegáns panorámája. Őszies a hangulat odakint, könnyű eső szitál, a színek barnába, feketébe fordulnak. Rálátok a várra, félig ködbe burkolódzik az is, mint egy szégyenlős, öregedő hölgy. Ám amit mutat magából, az is fölemelő. Prága szép, elegáns, öregurasan megfáradt. Mintha valami megfoghatatlan, csupán csak sejttetett üzenetet sugallna, egyfajta ideiglenesség üzenetét. Persze, az is lehet, hogy csak a tegnapi baráti beszélgetések lecsapódása ez az érzés a lelkemben.

A találkozás szinte profán volt, Pozsony belvárosában.

– Na – állt elém teljes mellszélességgel -, te már meg sem ismered az embert?

Tényleg el voltam gondolkodva, vissza kellett zökkennem másfajta mezőkről. – Ugyan – reagáltam gyorsan –, tudod, hogy mindig örülök neked.

Ez valóban őszinte volt, ő is érezhette. Megöleltük egymást, néhány szót is váltottunk. – Nos, ha az előbb igazat mondtál, akkor meglátogatsz. A jövő héten várlak. A telefonszámom a régi, ismered, ugye?

Megígértem s be is tartottam. Előtte annak rendje szerint felhívtam őt, megbeszéltük az időpontot. – Tudom, hogy dolgozol egy kéziraton – mondtam neki –, nem akarlak sokáig feltartani.

Ő csak legyintett. – Számodra mindig van időm – mondta.

S most itt ülök vele szemben. Nem tűnik megtörtnek, inkább fiatalosnak – már a korához illően, persze. Nyolcadfél évtized nemcsak komoly tapasztalat, de jelentős teher is.

A mai nap egyik híre bizonyára az lesz, hogy a luxembourgi európai bíróság elutasította Magyarország beadványát amiatt, hogy Szlovákia 2009. augusztus 21-én jegyzékben utasította el Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök belépését Szlovákia területére. Az ítélet szerint Szlovákia nem sértette meg a nemzetközi jogot.

Akárhányszor Komáromba megyek, Cirill és Metód ikerszobrát látva két dolog jut eszembe. Az első az, hogy mennyire nem róluk, Európa társvédőszentjeiről volt szó, amikor a szobrot megalkották és – úgymond – Komáromnak adományozták. A Matica Slovenskának egy dolog volt fontos: az, hogy megfricskázza a komáromi magyarokat, s megmutassa, „ki is itt az úr“. Az a demokratikus alapelv távolról sem jutott eszébe senkinek, hogy minden településen olyan szobrok legyenek, amelyekkel az ott élők azonosulni tudnak, amelyeknek az adott településhez valamilyen kötődésük is van, vagy amelyekkel az adott település polgárai közösségüknek vagy az eljövendő generációknak üzenni akarnak. A Matica  hozzáállása egyfajta kulturális imperialista filozófiát tükrözött vissza, s az egész ügy Komárom vonatkozásában egyfajta magyar-szlovák nemzetiségi mérkőzés  jegyeit is hordozta.

Jött erre Robert Fico 2010-ben, és „tisztelete jeléül“ behelyezte őket Komárom benzingőztől leginkább szennyezett kereszteződésébe. Ukrajnában, Oroszországban, illetve a volt Szovjetunió területén más helyeken is látható ilyen megoldás: monumentális szobrok kereszteződésekben, főbb utak mellett porosodnak, afféle ázsiai filozófia kifejezéseként, robosztus hatalmi üzenetként.

Sokan vannak, akik úgy érzik napjainkban, összezavarodott a szlovákiai magyar közélet, nem tiszták a szándékok és nem világosak az irányok. Többen úgy látják, céltalanul sodródunk, nincs párt, társadalmi szervezet, egyéb közösségi képződmény, amely nyíltan be tudná tájolni a közeljövő igyekezeteit. Engem is többen kapacitáltak, mondjak véleményt a lehetséges fejlődési irányokkal kapcsolatban.

Rendben van, megteszem, azzal a tudattal, hogy az én véleményem is szubjektív, egy a sok lehetséges közül. Ám most éppen olyan időszakot élünk, amelyben arra van szükségünk, hogy együtt gondolkodjunk, s próbáljuk meg kicsiszolni a jövő útjainak irányait.

Hullik szét a Híd, billeg a Most – mondják néhányan. Ez akár örömteli jelenség is lehet – teszik még hozzá. Mégiscsak van igazság a Földön.

Számomra ez nem több, mint egy szomorú folyamat újabb visszataszító epizódja, amely mélységeiben is mutatja, milyen közegben élünk, s mennyire vigyáznunk kell az illúzióinkkal. Arról is szól, hogy az alulképzett szlovákiai magyar tömegeket mennyire lehet manipulálni – s hogy mindeme manipulációkat nem valamiféle magyarfaló szlovákok viszik végbe, hanem a szlovákiai magyar vezetők egy csoportja.

Valami nagyon félrecsúszott az elmúlt években az európai mezőgazdasági politikában. Az Európai Bizottság kiemelkedően jól fizetett bürokratái ugyanúgy megbuktak ebben a témában, mint a pénzügyi- és gazdasági válság menedzselése ügyében.

Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a téma valóságos aknamező, ahol lobbiérdekek csúszkálnak keresztül-kasul egymáson, amely körül ott lebegnek az energiaszektor, a környezetvédelem és a mezőgazdaság rész-érdekei  -  csak épp a társadalmi központú stratégiai gondolkodás szorul a leggyakrabban háttérbe. Az eredmény: meredeken az égnek ugró élelmiszerárak.

Van a magyar szellemtörténetben egy érdekes és fontos jelenség. Amikor bajban van a nemzet, amikor rosszul mennek a dolgok, mintha a herderi gödör mélyéből előjönne egy késztetés, s a magyar értelmiség egy része egy körtémáról kezd el értekezni: ki a magyar, mi a magyar? Ez történt a húszas években, Trianon után, amikor szellemileg is újra kellett álmodni a magyar glóbuszt. Ez a rendszerváltozás után, a kilencvenes évek első felében, amikor már megkérdeztek külhoni magyar gondolkodókat is. A magyarországi legújabb kezdeményezés az új évezred elején történt, a szimpatikus kötetet 15 szerzővel Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály jegyzi szerkesztőként. S talán ebbe  vonulatba illeszthetők bele a szárszói összejövetelek, de a nyolcvanas évek végi lakiteleki találkozók is. Saját kis perifériánkon: a kilencvenes évek eleji lévai találkozók is hasonló kérdésekkel foglalkoztak.