Bizony, van úgy néha, hogy a szilvalekvár keveri a nagymamát. Most is valami hasonló történik Szlovákiában, s nekem ettől kissé emelkedni kezd a gyomrom.

Próbáljuk meg némileg felülről nézni a problémát, mint egy folyamat eredményét.

Azt mondják többen, hogy a problémát Kotlebának hívják. Én tisztelettel azt mondanám, hogy Kotlebának a következményt hívják.

Elhangzott az első bécsi döntés emlékére a Magyar Tudományos Akadémia által szervezett konferencián, Veszprémben.

Az első bécsi döntésre való visszaemlékezésünk kapcsán egy régi történet jut eszembe, a múlt század nyolcvanas éveiből.

Az iraki-iráni háborúban történt, hogy – modern idők ide vagy oda – bizonyos időszakokban kikapcsolták a villanyáramot, s olyankor dobosok dobolták ki a híreket.

Jön a kisdobos és mondja: „Tudtára adatik mindenkinek, hogy hős csapataink tegnap megsemmisítettek 6 ellenséges páncélost, 3 ágyút, megöltek 26 és elfogtak 34 ellenséges katonát!”  Másnap: „Tudtára adatik mindenkinek, hogy hős csapataink kilőttek 3 ellenséges páncélost, megsemmisítettek 8 ágyút, lelőttek 3 repülőgépet. Megöltek 32 ellenséges katonát és elfogtak 14-et.”

És ez így megy tovább egész héten. Egyszer csak megkérdezi tőle valaki: „Idefigyelj, kisdobos. Jó hallani, amit mondasz, de nekünk nincsenek veszteségeink?” A kisdobos megrántja a vállát: „Persze, hogy vannak. Csak azokat a másik oldalon dobolják.”

Az egész úgy kezdődhetett, mint egy valódi mese. A huszadik század tízes éveinek elején, amikor egyre nagyobb zűrzavar alakult ki a fejekben,  amikor Európa megunta a boldog békeidők csendjét és – úgymond – unalmát és egy újabb háború felé nyújtózkodott, bizonyára egy angyal jelent meg az Ipoly völgye fölött, és azt mondta: egy kis fényt kellene adnunk ennek a jobb sorsra érdemes régiónak. Egy kis értelmet ennek az egyre inkább a káosz felé sodródó kornak. Mi lenne, ha neveldét, iskolát csinálnánk a Honti Kaszinóból?

És lőn, a szándék valóra vált.  Az épület megtelt nemcsak berendezéssel, diákkal és tanárral, hanem elsősorban: szellemmel. S olyan kedves figurákkal is, mint Kardos úr volt, a hatvanas-hetvenes évek legendás pedellusa, a rend és a rendszeresség őre, aki nagyon tudott bánni a környező falvakból bejáró diákokkal, de a szüleikkel is. Központtá vált az intézmény, a szellem otthonává, a sok történelmi megrázkódtatás, megpróbáltatás ellenére építkező intézménnyé. S ontotta magából a diákokat, évente a több tucatnyi végzőst. A diákok pedig létükkel, tevékenységükkel elválaszthatatlan részeivé váltak a város mindennapi életének, érettségi utáni pályájukkal öregbítve az intézmény jó hírét.  

szlovenszkói  szlovákmagyar szeretnék lenni. Tényleg. És hidas párttag. Ez is tényleg. Trendi. Ez a „lyövő”! (jövő)

Ilyen még nem volt a világtörténelemben.

Eddig jelzők nélküli magyarnak vallottam magam, s ha rákérdeztek a részletekre is és muszáj volt pontosítani, akkor meg felvidéki magyarnak. De mára elbizonytalanodtam. Tényleg, a szlovákmagyar identitás az igazi. IQ mínusz harminc, az a huszonegyedik századi!

Jó az ilyen. Gondolkodni nem kell, a szlovákoknak meg tetszik. Géza (Hofi), ha élne, pártelnök akarna lenni. Szlovmagyar. Kézenfekvő. Akármit mondunk ugyanis, az nem lényeges. Ha szlovákmagyart mondunk, azzal népszerűek leszünk, mert az tetszik a szlovákoknak. Leválasztjuk vele a magyarokat a magyarokról. Jó ez a szlovákoknak, nekünk meg kifizetődik.

Ha meg magyart mondunk, az sem üti ki a biztosítékot odaát, mert mindenki tudja, hogy nem gondoljuk komolyan. Jönnek a szlovákok és azt kérdezik mennyiért, mármint hogy mennyiért mondjuk az ellenkezőjét annak, amit egy órával ezelőtt mondtunk? S mi megmondjuk a számot és mindenki boldog. A szlovákmagyar polgár különösen.

Dél-Szlovákiai városka főutcája, vasárnap délután. Magyar jellegű város, a városkában a magyarok aránya még ma is meghaladja a 30 százalékot. A délután csöndes, verőfényes, sok ember van az utcán.
Egyik korosabb ismerősöm, aki egy távolabbi községből érkezett egy Csemadok-rendezvényre, egyszer csak szembetalálja magát egy volt évfolyamtársával, aki gyerekkocsiban egy alvó kisfiút tol éppen maga előtt. 
Mindketten pedagógusok, együtt végeztek annak idején Nyitrán: találkozásuk örömteli, őszinte lelkesedéssel borulnak egymás nyakába. Félrevonulnak az utca egyik kevésbé forgalmas szögletébe, s egymást érik beszélgetésükben a kérdések, a válaszok. Mindketten sietnek, még arra sincs idejük, hogy beüljenek valahová egy kávéra, egy szuszra akarnak elmondani mindent egymásnak. 

Látod, öregem, így megtréfál az élet bennünket is. Mert amikor már oda jutunk, hogy egymást tüntetjük ki, s egymásról mondunk laudációkat, az menthetetlenül egyet jelent: az idő múlását. Azt, hogy bekövetkezendőfélben van az, amiről eddig csak viccelődtünk: öregszünk.

Ennek ellenére – vagy ezzel együtt – az is fontos, hogy egymás megbecsülése mellett egymás munkájára is odafigyeljünk. Annál is inkább, mert egyazon generációhoz tartozunk, s a mi életpályánk is közeledik ahhoz a ponthoz, amikor számot kell adnunk arról, hogy mit végeztünk.

S itt bizony kettéválik a gondolatfüzér: az egyik oldalon a tervek, a másikon a valóság irányában fodrozik tovább a gondolatmenet.

Mert bizonyára szólni kell arról, hogy mit szerettünk volna megvalósítani az életben, miről álmodoztunk akkor, amikor együtt koptattuk az ipolysági gimnázium padjait és a Podzámocká 22. alatti diákszállás bútorait. Milyen világképet próbáltunk meg kiépíteni magunkban tervekből, olvasmányélményekből, tanárokkal való találkozásokból, rendezvények során való részvételekből. Olimpiászokból, irodalmi színpadokból, kezdetleges beat-zenekarokból és lázadó szellemű diáklapokból.

Hosszú idő után magyar gyökerekkel is bíró püspök-érsek ül újra Nagyszombatban, az egyházmegye élén. Az első magyar reakciókat két, egymással szembenálló csoportra lehet osztani. Az első fedezet nélkül, zsigerből üdvözli e tényt, a másik – az előzményekre való utalással elsősorban – elutasítja.

Magam, aki némileg több információval rendelkezem a dologról, mint az átlagpolgár, szeretném csendben elmondani: egyik sem helyes. Az első  korai, a második túlzottan személyes indíttatású. Egyáltalán: sajnálatos az a tény, hogy a felvidéki magyar társadalom megosztottsága visszaköszön a szlovákiai magyar katolikus papok tevékenységében is. A lélek embereitől az ember némileg több emelkedettséget várna el.

Tisztelt Egybegyűltek!

Tizenöt éves az MKP. Van, aki azt kérdezi, egy parlamenten kívüli párt mit ünnepel ezen. Legyen csendben, örüljön, hogy él. Örüljön, hogy túlélte az eddigi zűrös időszakokat.

Szerintem hibát követ el mindenki, aki eme filozófia szerint kezd el viselkedni. Igen, az MKP parlamenten kívüli párt, ám elvszerűsége felvállalása miatt lett azzá. Nem a könnyebb utat választotta, a lecsúszás, az asszimiláció útját, hanem a nehezebbet, a megkapaszkodás irányát, a többségi nemzet által sugallt eltűnést elutasító utat.

Nem jó időszak ez a mostani: sokan hagynak itt minket olyanok, akik értékes emberek voltak, s akiknek lehetne még dolguk idelent. Duka Zólyomi Árpád és Ág Tibor halálhíre között jött a megrázó hír csütörtökön: a pozsonyi ferencesek kolostorában tragikus hirtelenséggel elhunyt Kubovics János is.

Jancsikám, attól tartok, hogy ez a hír sok füleki vagy pozsonyi magyar számára értelmezhetetlen. Ha azonban pontosítom, s azt mondom, Konrád atya hunyt el, a pozsonyi és a füleki magyarok (volt) lelkipásztora, mindenki lebénul egy pillanatra. Hiszen pár napja csak, hogy a Duka Zólyomi Árpádért mondott misén oly megkapó szavakat mondtál róla és a magyar közélethez való viszonyáról. Akkor bizonyára nem sejtetted, hogy hasonló szavakat nemsokára más mondhat majd a te koporsód felett. 

Van egy film, amelynek láttán még mindig a hideg futkározik a hátamon, pedig már sokszor láttam. Nem játékfilmről van szó (közöttük is van sok kedves és értékes, amely máig rabul ejt), hanem egy filmhíradós dokumentumról. Lényegében egy propagandafilmről, amely azt mutatja be, hogyan zajlott a nagy felvonulás 1957. május elsején Budapesten. A film diadalittasan beszél arról, hogy százezer ember vett részt a tömegdemonstráción, s az akkor éltek közül senki nem vitatja ezt a számot. A módszerekről persze lehet beszélni, amelyekkel elérték, hogy ennyien vegyenek részt az ünnepségen, de a tömegek jelenléte megkérdőjelezhetetlen.

Janics Kálmánra emlékezni nem egyszerű feladat. Persze, elemezni lehet a látható felszínt, az írásait, a nyilatkozatait, a politikai tetteit. Meggyőződésem azonban, hogy mindez nem ad igaz képet sem Kálmán bácsiról, sem a korról, amelyben élt, de arról a generációról sem, amelynek tagja volt. Mindez csak felszínes információkkal szolgálhat.

Kálmán bácsi életpályájának, munkásságának üzenete ennél mélyebb: az, hogy ne féljünk a dolgok mélyére nézni, s ne hanyagoljuk el az összefüggések elemzését sem. Kálmán bácsi ugyanis nem volt könnyű ember, s a kor is, amelyben élt, szintén nagyon összetett, sőt embertelen volt.

Janics Kálmán életének és munkásságának vizsgálatakor az igazságot kell keresnünk. Kálmán bácsi szellemi hagyatéka erre kötelez.

Szerintem, ha szembe akarunk nézni a feladattal, három síkon kell megfogalmaznunk véleményünket. Legalább három síkon üzen ugyanis nekünk.

Rendszeresen olvasom a Lidové noviny honlapját, a cseh sajtó színvonala vonz. Persze nem hibátlan, s korántsem ideális terület ez, de Európa keleti felében mégis csak az egyik legjobb. Publicistáiktól, íróiktól, filozófusaiktól esetenként sokat lehet tanulni. Mint ahogy politikusaik, gazdasági háttérembereik (kmotři) szolgálnak bőven elriasztó példával is. (Legutóbb pl. Klaus volt elnökük maticás szeánsza tette fel a koronát erre.)

Jiří Peňás a lap munkatársainak középnemzedékéhez tartozik.  Az elmúlt hónapokban körbeutazta Európát, s útjai egy-egy állomásáról némileg rendhagyó, de az esetek többségében nagyon találó és érdekes képet festett.

Amiatt a két hír miatt nem igazán érdemes leülni a gép elé, hogy A. Nagy László és Hégli Dusán már nincs a posztján: két lihegő hidas azt kapta jutalmul, amit az esetleges függetlenek kaptak volna büntetésül.  Az egész bele van kódolva a rendszerbe.

Azon sem érdemes somolyogni, hogy néhány elemző mostanra felfedezte, hogy a kormánybiztosi poszt nem is bír érdemi kompetenciákkal. Aki vette magának a fáradságot és tavaly elolvasta az illetékességi törvényt, annak nem lehetett kétsége efelől. Persze, a támogatások reménye tudatában sokan az ellenkezőjét szajkózták ennek: elő kell csak venni az akkori nyilatkozatokat a megoldás „zseniális” voltáról.

Az sem igazán érv, hogy a kormányhivatalban ott maradt a pénz, amit ezután majd mások fognak leosztani. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a hírnek ez a része jó, csak azt, hogy a Most által működtetett kisebbségi korrupciós mechanizmusok súlya csökkenni fog. Többször hallottam ugyanis az elmúlt évben, hogy Madarič minisztériuma sokkal korrektebben viszonyult a magyar projektekhez, mint Chmel vagy A. Nagy Laci hivatala. A Most klientúra-építésre akarta ezt a pénzt felhasználni, most majd kevésbé teheti.

Van abban valami tompa báj, ahogy ma Szlovákiában a nem kormánypárti politika, a publicisztika, az elemzők, de az újságírók is megpróbálják csak a napi problémák szintjére fókuszálni a gondolkodást. Persze, ezzel nem azt állítom, hogy ezek a kérdések nem fontosak, ám a lényeg mégis csak a középtávú horizonton keresendő.

Ma sokakat zavar, hogy országos szinten egypárti uralom van, s ebben talán a hatalomgyakorlás érzéketlensége és a regnáló hatalom szellemi impotenciája a leglehangolóbb elem.

Ez azonban még messze nem a legrosszabb állapot. A legrosszabb állapot ugyanis jövőre következhet be: a teljes demoralizáltság állapota.

Egy döntés margójára

Úgy van ez, mint a fociban: ha nem adsz gólt, kapsz.

Nem volt jó ötlet a szlovák állampolgárság elvétele ügyében elhamarkodottan a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordulni. Helyette okosabb lett volna inkább a szlovák alkotmánybíróságra beadni egyéni panaszokat a szlovák alkotmány 127. cikkelye alapján. A beadványt úgy lehetne megfogalmazni, hogy sérültek az állampolgárok alkotmányban garantált konkrét jogai konkrét állami szervek konkrét döntései alapján. Ekkor az alkotmánybíróság két dolgot tehet: érdemben foglalkozik az üggyel záros határon belül, s ekkor nem kerülheti el, hogy véleményt ne mondjon a szlovák állampolgársági törvényről az alkotmány 5. cikkelye 2. bekezdése vonatkozásában, amely kimondja, hogy „senkitől nem lehet elvenni az állampolgárságot akarata ellenére”. (Megjegyzem, tisztán jogi szempontból nem egyértelmű az eset, hiszen a törvény nagyon alattomosan van megfogalmazva, s az állam azzal érvel, hogy nem az ő szervei döntenek a szlovák állampolgárság megszüntetéséről, hanem maga a polgár. A nemzetközi jog bevonásával viszont éppen ezt a momentumot kellene támadni, s erre vannak számunkra kedvező precedensek Európában. Konkrétan tehát azt, hogy a modern jogértelmezés szempontjából elfogadhatatlan, hogy az állampolgár meghoz egy döntést, amelynek jogkövetkezménye az egyik oldalon az, hogy állampolgárságot szerez egy második állam viszonylatában, ugyanakkor ehhez a döntéshez a törvény önkényesen, az állampolgár akarata ellenére hozzárendel egy másik jogkövetkezményt, amellyel kinyilvánít egy jogvesztést is az első állam viszonylatában. Ez bizony ellentétes a szlovák alkotmány első fejezetének szellemével is.)

Štefan Hríb jó és viszonylag tisztességes újságíró. Sokszor képes éles szemmel meglátni a szlovákiai társadalom bajait, s azon kevés újságírók közé tartozik, akik ezt nyíltan le is merik írni.

Ilyen vonatkozásban nem feledkezhetünk meg arról, hogy az ő és lapja hozzáállása fordította meg például a szlovák közvélemény egy részének hozzáállását Malina Hedvig ügyéhez. Az is pozitív momentum, hogy most, miután Surján László kezdeményezése alapján díjat kapott, újabb késztetést érez arra, hogy foglalkozzon a magyar-szlovák viszonnyal, s ezt viszonylag korrekt módon teszi meg. De a lényeget vagy nem akarja látni, vagy tényleg nem látja.

Legutóbbi írásában, amelyet Mi a jelenlegi Szlovákia és Magyarország közti fő probléma címmel jelentetett meg, szintén viszonylag tisztességes módon  elemzi a témát olyan szinten és akkora empátiával, amire kevés szlovák értelmiségi lenne képes. Az írás sok vonatkozása elfogadható, ám épp a lényeg hiányzik belőle. Ezt az írást azért írtam meg, mert van bennünk, Szlovákiában élő magyarokban egy késztetés, amely sokszor afelé sodor bennünket, hogy hasra essünk a megtiszteltetéstől akkor, ha egy szlovák tisztességesen szól hozzánk. Mielőtt tehát az ezzel kapcsolatos ingereinknek engednénk, jó lenne figyelembe  venni az alábbiakat.

Az autó simán fut, szinte úszik a jól megcsinált, első osztályú úton. Az ember el sem akarja hinni, hogy a kátyús szlovákiai és magyarországi utak után ilyen is van. Pedig itt, Dél- és Nyugat-Csehországban, sokkal hegyesebb a vidék, zordabb az éghajlat, mint Dél- Szlovákiában vagy Magyarországon. Még a laikus is észreveszi, itt robosztusabbak az utak, mintha vastagabbra húzták volna az aszfaltszőnyeget is. Az is lehet, persze, hogy csak nem spóroltak (loptak) ki belőle annyit, mint mifelénk.

Emlékszem, utoljára a nyolcvanas években éreztem ugyanezt, mint most, itt. Akkor, amikor évente kétszer kiengedtek bennünket, mérnököket Nyugatra, továbbképezni magunkat, lépést tartani az európai technológiai szinttel. Akkor éreztük Ausztriában vagy Németországban, hogy ez némiképp más világ. Rendet láttunk, igényességet, jó utakat és tiszta falvakat, városokat. Most ez az összefüggés motoszkál bennem: ha másra nem is lett volna jó a rendszerváltás, mint arra, hogy többségében helyrehozzák a majdnem minden községben megtalálható szép templomokat, kúriákat, kastélyokat, már megérte. Dél- és Nyugat-Csehország nagyon megszépült. Mondom ezt akkor is, ha tudom, Csehországnak vannak olyan régiói is, amelyek „hűen” őrzik szocialista lepusztult állapotukat. Az persze állandóan bennem motoszkál, hogy kétféle architektúrát láthatok itt: az egyszerűbbet, a póriasat – ez a cseh tömegépítészet, amely szóra nem igazán érdemes, hasonló, mint a tucatépületek bárhol a világon. Ám mellette sok a megkapó, a szép, az értékes építmény, amelyekért érdemes ide jönni, s amelyek képviselői megtalálhatók minden nagyobbacska településen. Ez a német építészet, amely Prágát is széppé, naggyá tette, száztornyú ékszerdobozzá.

Az utóbbi időben újból ismétlődik egy jelenség, amely mellett nem kellene elmennünk szó nélkül. Bugár Béla az idei március 15-ei ünnepségek kapcsán újból elsírta, hogy több helyen nem engedték őt koszorúzni. Az öszvérpárt egyik kiötlője, Szigeti László pedig szintén sokadszor nehezményezi, hogy nézetei okán állítólag többen nem hajlandók őt elismerni a magyar nemzet tagjának. Érdekes helyzet: visszatekintve az elmúlt időszak történéseire és kijelentéseire, viccelődve akár azt is mondhatnánk: megint árulóznak! Csak most éppen ők, a leginkább érintettek. A nemzeti oldalról ma alig hallani ilyet, ám ők, az „alanyok”, ismételten mondanak ilyeket nyilvánosan – saját magukra. Ez lehet talán a törzsfejlődés legmagasabb foka, mondhatnánk legyintve – ha nem lenne tényleg komoly az ügy. Mert komoly – de nem úgy, ahogy ők gondolják.

Olvasom a szlovák sajtót: Iveta Radičovának mintha későn csöngött volna le,mi történt vele a miniszterelnöki poszton, hogyan próbálta őt majdhogynem megzsarolni, korrumpálni Trnka volt országos főügyész – akinek egyébként a törvényesség felügyelete lenne a legfőbb feladata.

Olvasom a cseh sajtót: ott pillanatnyilag korrupcióért, zsarolásért letartóztatásban van David Rath parlamenti képviselő, volt miniszter, s további  három parlamenti képviselő. A volt országos rendőrfőkapitány ellen eljárás folyik, elítélték Otto Chalupka volt szenátort, Alexander Novák volt képviselőt, Martin Barták exminisztert, 6 évet kapott Roman Pekárek az ODS-ből, s ugyancsak 6 évet Peter Wolf, szintén az ODS-ből  – hogy csak a politikai szintről beszéljek. A csehek ráadásul korrupcióellenes rendőrséget is létrehoztak,amelynek tagjait az amerikai FBI képezte ki. A sajtó szinte naponta hoz híreket arról, hogy újabb és újabb letartóztatásokat foganatosítottak ez ügyben, s egy eléggé erőteljes társadalmi mozgalom is létrejött Ztohoven névvel, amely nyomást gyakorol a sajtóra és a politikára, hogy a csehek megpróbáljanak kilábalni abból a mocsárból, amit a korrupció jelent. Csehországban a futballkorrupció miatt is vád alá helyeztek már három embert, bíróság vár számos fontos gazdasági vezetőre, így pl. Ronald Adamsra is, a Tatra vezérigazgatójára.

Az egyik oldalon van egy gyenge film – Spielberg ide vagy oda –, a Lincoln. A húsvéti ünnepek alatt a család kétszer is nekiveselkedett, hogy megnézze. A többiek feladták, én is csak másodszorra kínlódtam végig. Már az is furcsa volt, hogy a köldöknéző amerikaiak annyi kategóriában jelölték Oscar-díjra. Szerencsére az Akadémia tagjainak végül is sikerült megőrizniük távolságtartásukat, s nem aggatták tele érdemtelenül Oscar-díjakkal (a Lincolnot alakító Daniel Day-Lewis kétségkívül megérdemelte a legjobb férfialakítás díját, de ennyi, nem több). S még csak azt sem fogadhatjuk el, hogy történelmi helyzetekről, a tényekhez ragaszkodva nem lehet jó, cselekményes filmet készíteni. Ilyen vonatkozásban szíves figyelmébe ajánlom nemcsak Spielberg úrnak, de főleg a forgatókönyv-írónak az Egri csillagokat. A kor sutaságait és technikai alacsony szintjét leszámítva filmként szerintem két kategóriával jobb, mint a Lincoln ( köszönve ezt persze elsősorban Gárdonyi Gézánknak).

Most viccelődhetnék egy sort, hogy tegnap és tegnapelőtt véletlenül Brüsszelben jártam, véletlenül betévedtem az Európai Néppárt legfelsőbb politikai testülete ülésére, amely véletlenül éppen akkor ítélte el Robert Fico kisebbségellenes kijelentéseit egy komoly határozatban.

Viccelődésre azonban semmi ok, a kérdés komolyabb. A média persze most is meg fog állni a hírnél s annak esetleges gyorsértékelésénél, annál, hogy az MKP tényleg ügyködött e témában, a határozat beterjesztője és a vitában a részletek megindoklója pedig tényleg én voltam. Ettől függetlenül a téma már messze nem szlovák belügy: Európa legerősebb pártjának a kongresszust leszámítva a legmagasabb rangú  politikai testülete egy emberként mondott megálljt Robert Ficónak, s a határozatot Írországtól Görögországig mind a 73 tagpárt képviselője támogatta, ellenszavazat és tartózkodás nélkül. A korrektség kedvéért külön megemlítem: a KDH és az SDKÚ képviselője is felemelte a kezét az igennel való szavazáskor.

Lemondott és visszavonult XVI. Benedek pápa. Az ember ilyenkor csendben, tisztelettel tudomásul veszi a döntését, s várja az utódját.

Médiával átszőtt világunkban azonban ő sem kerülheti el, hogy ne értékeljék közel nyolcéves tevékenységét. Az értékelés bizonyára nem lesz különösen pozitív, a katolikus világegyház gondjai inkább nőttek, mint csökkentek pápasága alatt. Természetesen vannak, akik dicséretes tettekre is emlékeztetnek vele kapcsolatban, s felháborodással azt is látnunk kell, ahogy valakik különböző internetes fórumokon bénító mennyiségű szennyet is rá akarnak borítani.

A korrekt értékelés legyen az utókoré. Mi itt – ha tisztességesek akarunk lenni önmagunkkal szemben – csendben néhány gondolatot fogalmazzunk meg, amiről nem szabad megfeledkeznünk.

Most érdemes lenne visszaolvasni azokat a tavalyi lelkendezéseket, amelyek arról szóltak, mennyire is más ez az – úgymond – új és európai arcú Robert Fico. Magam azon kevesek közé tartoztam akkor is, akik nem hittek a szemfényvesztésnek, tavaly áprilisban is – interjúban, blogban – utalgattam az ebek és a szalonnák közötti öszefüggésekre. Hiába, az emberek többsége már csak ilyen: azt próbálja meglátni és láttatni, amit szeretne – s ezzel csapja be a legjobban magát.

S most itt van: Szlovákia miniszterelnöke csúnyán belénkrúgott (ismét). Ezzel is mutatja, hogy nagy a baj, nő a  munkanélküliség, zuhan a gazdaság. S Robert Fico kormányának gőze nincs arról, hogy  mit lehetne ez ellen tenni.

 Az állatok agyműködését tanulmányozó tudósok azt írják, hogy egy átlagos pocoknak kb. húszezerszer kell megismételni egy helyzetet, amíg rájön, melyik a helyes út. A kísérleteket úgy végzik, hogy egy viszonylag egyszerű labirintus egyik végébe az ételt, a másikba az állatot teszik. Az állattal így megtanítanak egy utat,  amelyen keresztül az eljut az élelemhez. Amikor már tudja, megváltoztatják az útvonalat. Tizenkilencezerszer nekimegy a falnak. Egyszer csak megtalálja a helyes utat.

Mintha a szlovákiai magyarság is ilyen helyzetben lenne. Többen vannak, akik újból és újból figyelmeztetnek: a Most-Híd nem a szlovákiai magyar érdekek erővonalainak vonzáskörében jött létre, célja nem a szlovákiai magyar közösség érdekeinek védelme, képviselete, hanem más: csoportérdek, vagy még rosszabb.

Négy éve tartó törés terheli a szlovákiai magyar társadalmat, nyugtalanítja a felvidéki magyar lelkeket. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a folyamat civilizációs küzdelem-volta mellett megmaradásunk alapkérdése is.

Az egyik oldalon  vannak azok, akik nemzetinek tartván magukat egyedi kulturális, történelmi és emberi értékeink továbbélésében, az ezekre alapozott jövőben, s önszerveződésünk magasabb szintre emelésében látják megmaradásunk zálogát.

A másik oldalon azok állnak, akik valamiféle furcsa, Európában sehol nem sikeres, hamis önfeladó filozófiával operálva, mindenben a többségi nemzet érzékenységét szem előtt tartva próbálnak meg egy önfeladó hozzáállást modernizációs újításként eladni.

Fontos ezt megfogalmazni, annak tudatában is persze, hogy ez nem a teljes igazság. A teljes igazsághoz ugyanis az is hozzátartozik, hogy ezt a versengést  az egyéni- és csoportérdekek érvényesítésének esélyei is befolyásolják. Magyarán: az első, a nemzeti csapat jobbára az értékek elsőbbségét hangsúlyozza az érdekek érvényesítése előtt, míg a második az érdekek érvényesítésének minden áron való sikerességére helyezi a fő hangsúlyt.