Gyakran mondogatjuk, zavar van a felvidéki magyar fejekben. Most – ezt bizonyítandó – néhány olyan történetet szeretnék elmesélni, amelyekbe személyesen botlottam bele az elmúlt hónapokban. A neveket igyekeztem megváltoztatni, ugyanis nézetem szerint nem a konkrét személy, hanem a jelenség a fontos – és remélem, elgondolkodtató.
Kilencen söröznek Dunaszerdahelyen idén áprilisban, s a harmadik kör után mi másról, mint politikáról is beszélnek. Általános a kiábrándultság körükben, talán a sörnek is köszönhető, hogy elmondják: többet vártak a politikától, úgy érzik, 2012-ben csökkentek az esélyeik, nem jó irányba mennek a dolgok Szlovákiában sem. Mind magyar nemzetiségűek, négyen közülük egyetemet vagy főiskolát végeztek, a többiek is eljutottak az érettségiig. Több-kevesebb rendszerességgel össze is járnak, ismerik egymást, nem igazán van titkolnivalójuk egymás előtt. Szóba kerülnek a márciusi, előrehozott választások is. Valamelyikük felveti, elemezzék nyíltan, ami történt, s legalább egymásnak mondják el, ki melyik pártra szavazott, s miért. A csapat intelligenciahányadosa jóval az átlag fölött van, s ez meg is látszik az első információn: kilencük közül csak egy mondja, hogy nem vett részt a választáson, az ok: kiábrándultság. A maradék nyolc egyetért abban, hogy nem volt könnyű pártot választani, nincs olyan politikus, párt vagy program, aki-amely igazán képes lenne felvillanyozni az embereket. Ketten végül bevallják, hogy a Hídra szavaztak, ketten az MKP-ra. Azért csak ennyien – ezt is megbeszélik –, mert a Hidat jórészt vállalkozók zárt csapatának tartják, akik átverik az embereket, s akik főleg saját zsebre játszanak, az MKP-t meg túl szürkének, dinamika, gondolat nélkülinek látják. Ezért fordultak a szlovák pártok felé: egy a Szabadság és szolidaritás nevű pártra szavazott (állítólag vállalkozásbarát), egy a Smerre (ha erős lesz, csak ad valamit Dél-Szlovákiának is), egy pedig a KDH-ra (állítólagos elvi politizálásuk miatt).
Íme, kilenc viszonylag jól képzett magyar véleménye a felvidéki magyarság egyik fővárosában, Dunaszerdahelyen. Egy biztos: ilyen széttartás mellett nehéz lesz előre mozdulni, sőt, ilyen diverzifikáció mellett az sem világos már sokak számára, merre lehetne az előre.
x x x
1919-20-ban a cseh legionáriusok után cseh hivatalnokok is lejöttek ide, a „gyarmatokra”, cseh államot kreálni a magyaroktól elszakított területekből is. A lakosságot is össze kellett írni, s bizony a sok korlátolt, műveletlen cseh hivatalnok nem tudta megérteni, hogy hívhatnak valakit Józsefnek, Péternek, esetleg családnevén Kossuthnak. Úgy viszonyultak tehát a kérdéshez, mint a székely bácsi az állatkertben a zsiráfhoz. Amikor meglátta az irdatlan nyakú lényt, kiszaladt belőle: ilyen állat pedig nincs. A cseh hivatalnok is döntött: ekkor lett Jozef a Józsefből, Peter a Péterből, Štefan az Istvánból. Ráadásul Košut a Kossuthból.
Mi meg elfogadtuk. Sokan most is, közel száz évvel a történtek után is használjuk – lustaságból, mert a törvény szerint már meg lehet változtatni a kereszt-, de a vezetéknevet is. Ráadásul agyament ideológiákat is gyártunk hozzá. Köztudott, hogy az idei év elején az MKP választási listát állított. Az egyik ajánlás úgy szólt, hogy a képviselő-jelöltek adjanak jó példát a közösségnek, ha lehet, írassák át a nevüket magyarra, s így szerepeljenek a listán. Sokan nem tették meg. A legkirívóbb egy pedagógus végzettségű (!!!) jelölt védekezése volt: „Én az Alexandert a dédapám iránti tiszteletből viselem a Sándor helyett. A dédapám kilencven évvel ezelőtt így íratta be, így használjuk azóta is. Megszoktuk, mi már Alexanderok vagyunk.”
Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy a Jičínből ideszalasztott, írni-olvasni alig tudó cseh hivatalnok ott ül egy asztal mögött, körülötte cseh legionáriusok feltűzött szuronyokkal. Előtte ott gyűrűzik az ünneplőbe öltözött falusiak sora, ahogy jönnek összeíratni magukat, s amikor Sándor bácsi kerül sorra, megszólal a félanalfabéta cseh – csehül, persze, s valaki, valamilyen szinten tolmácsolja a szavait: „No, kedves Sándor bátyám, hogyan is hívják magát, betűzze kérem, hogy helyesen írjam. Alexander a becsületes neve, tényleg? De hát az makedón volt, nem baj, hogy nem magyar? Persze, persze, az iránta való tiszteletből, mi is így tanultuk a gyorstalpalóban. Európaijak vagyunk mi is, ne féljen, jó dolguk lesz alattunk… Esetleg, ha a lelküket is adnák, az jó volna, azt a lojalitás meg az európajiság nagy jeleként értékelnénk…”
Sokkal valószínűbb persze, hogy az esetleg félrészeg hivatalnok felkapta a fejét: Sándor, az micsoda? Olyan a csehben nincs, az Alexander, mától fogva Alexander, megértette? Tovább…
Van mit tisztelni…
x x x
Felvidéki magyar írónő, kötetei is jelentek meg már. Jó stílusa van, aktív a Facebookon is. Egyik beszélgetőpartnere egyszer csak felveti, nem lenne-e helyes, ha végre elhagyná a vezetékneve utáni ronda, magyartalan -ová végződést. A felvidéki magyar írónő válasza: nem, mert ezt neki a múlt század hetvenes éveiben anyakönyvezték így, s ez kordokumentum. Lenyomat abból a korból, az életünk része. „Ragaszkodom hozzá, mint az akkor tett érettségimhez, vagy az első szerelmemhez. Énem része.”
Hát így…
x x x
Kedves kis hölgy Komáromban, egy magyar szervezet magyar irodájában. Egyetemet végzett lány, szervező, mindenes. Az irodában csak magyarok dolgoznak, magyar szó uralja a terepet szóban és írásban.
Kifelé is kell azonban kommunikálni, s ott már előfordul a szlovák szó is. Egy szép délután a kislány egy hivatalt hív telefonon, s bemutatkozik: Szimoneková. Majd intézi az ügyet, s miután leteszi a telefont, a kollégái megkérdezik: „Hogy is hívnak téged?„
„Simonek Katalin” – jön a válasz.
„Akkor miért mondod a telefonba, ha szlovákul telefonálsz, hogy Szimoneková?”
„Hogy nekik ne legyen gondjuk helyesen leírni a nevem.”
x x x
Kossuth-díjas magyar író,valahol a Felvidéken. 2006-ig többé-kevésbé támogatta az MKP politizálását, a szlovákokkal való együttműködés miatt is. 2007 után, amikor az MKP igyekezett egy markánsabb nemzeti politikát folytatni, helytelenítette ezt, s eltávolodott az MKP-tól. A Sme című szlovák lapban ki is fejtette egyszer, nem tartja szerencsésnek az erőteljesebb nemzeti retorikát.
Nem tudni, kire szavazott 2010-ben, azt viszont maga közölte a Facebookon, hogy 2012-ben nem vett részt a választáson. Az MKP-t színtelennek, szürkének tartotta, a Hidat bóvlinak, átverésnek. Szlovák pártokra pedig nem akart szavazni. Megcsömörlött, kiábrándult, mondhatnánk. Ám négy hónappal a választások után mindenkit meglepett egy írásával, amelyben nagyon markánsan kiállt az autonómia gondolata mellett. „A szlovákiai magyarság megmenekülésének egyetlen garanciája az autonómia lehetne” – írta, sokak tapsikolása mellett.
Nos, akkor álljunk meg egy kicsit, s gondoljuk át, mi történt. Valahol a történet nagyon zavaros, némely eleme nagyon nem hiteles. Ha abból indulunk ki, hogy tényleg szükségünk lenne autonómiára, mint a jövőnk zálogára, akkor nem azt kellene csinálni, hogy a nemzetileg markánsabb politikát felvállaló pártot kellene támogatni szóban, írásban és tettben, elérni, hogy felvegye programjába az autonómiát, mint jogos célt, s utána minél masszívabban támogatni őket a választásokon is?
Az ide-oda kapkodásból és az otthon maradásból hogyan lesz autonómia?
x x x
Néhány kiragadott példa a fenti, elismerem. Én ezekbe botlottam bele a közelmúltban. Abban is biztos vagyok, hogy mindannyian felfigyelhettünk hasonló jelenségekre.
Nem árt nyitott szemmel járni a világban. S ha visszásságra lelünk, azt akár szóvá is tenni.
