Húsz évvel ezelőtt jött létre a huszadik században a második szlovák állam. Története iskolapéldája annak a tézisnek, hogy nem csupán az állam létrehozatala a nagy feladat, hanem a működtetése legalább olyan nagy kihívás: milyen életminőséget képes garantálni polgárai számára. Szlovákia ebből a szempontból – képletesen szólva – akár az állatorvosi ló szerepét is betöltheti. Tanulságos két évtized áll mögöttünk.
Megnyert huszadik század
Tőlünk, magyaroktól eltérően a szlovákok megnyerték a huszadik századot, és rengeteget profitáltak az elmúlt két évtizedből is. Mindezt nem önerőből és nem a saját potenciáljukra vagy intellektusukra támaszkodva érték el, inkább ügyesen sikerült összesöprögetniük mindazt, amit a történelem esélyként eléjük hozott.
A szlovákok nem voltak tényezők a térségben az elmúlt másfél évszázadban, a huszadik század elején szinte ismeretlen alkotórészei voltak egy többnemzetiségű birodalomnak, a Monarchiának. Az első világháború második felében a csehek karolták fel őket azért, hogy a Masaryk és Beneš által megálmodott újcseh ország potenciálját, határait növelhessék egy mesterséges trükkel, a csehoszlovakizmus eszméjével. A szlovákok ezt váltig hazugságnak tartották, s amikor csak megbillent a hatalmi egyensúly Európában, mindig megpróbáltak leválni cseh testvéreikről. Két évtizeddel ezelőtt is a jól bevált játékot játszották: minden lehetséges trükkel igyekeztek megbénítani Csehszlovákia működését, s amikor ez sikerült nekik, leváltak a csehekről. Kisvártatva azonban rá kellett jönniük, a „most mutasd meg” csak ezután következik.
Zavaró turbulenciák
Ha visszaolvassuk 1992-es nyilatkozatainkat, akkor elsősorban attól féltünk, hogy az új Szlovák Köztársaságot egy olyan politikai elit fogja irányítani, amelynek demokratikus elkötelezettségével kapcsolatban joggal merülnek fel kételyek, olyan politikusok, akik számára elsősorban a saját hatalmuk kiépítése és megtartása fontos, nem az állam felvilágosult szellemiségű vezetése. Ha utólag is elemezzük az 1993-98 közötti történéseket, sajnos, azt kell mondanunk, hogy félelmeink beigazolódtak. Ezt az időszakot az ország arculatáért vívott küzdelmek határozták meg, s a mečiari hatalomgyakorlás nem riadt vissza a legdurvább antidemokratikus módszerektől sem. A demokrácia komoly torzulásai, a hatalmi szervek, közöttük a titkosszolgálat jogosítványaival való visszaélés, a gusztustalan vadprivatizáció és a felelőtlen biztonságpolitika együtt okozta, hogy 1997-re az ország valóban fekete lyukká vált Európa közepén, nem kapott meghívást sem, a NATO-ba, sem az EU-ba való belépésről szóló tárgyalások megkezdésére. 1998-ra veszélyessé és eléggé reményvesztetté vált a helyzet, amelyet csak tetézett a magyar közösséggel és Magyarországgal szemben alkalmazott hazárdpolitika (ne feledkezzünk meg pl. a budapesti robbantásokról, illetve a velünk szemben foganatosított provokációk soráról). 1998-ra a szlovák politikai elit jobbik része eljutott oda, hogy – bár amerikai és EU-nyomásra –, de inkább hajlandó volt szövetkezni az akkor éppen új potenciált fogó szlovákiai magyar politikai képviselettel, mint nemzeti alapon Mečiarral vagy szövetségesei bármelyikével.
Ennek köszönhetően az ország megmenekült – bár a gyanú még sokáig fennmaradt a szlovák politikai elittel szemben. 2001-ben, három év kormányzás után, miniszterelnök-helyettesként fogadtam a kormányhivatalban a Bundestag külügyi bizottságának küldöttségét. Többek közt azt kérdezték tőlem: mit tesz majd a szlovákiai magyar közösség, ha Szlovákia mégsem kap meghívást a NATO-ba és az EU-ba, s ha ennek következtében amolyan új vasfüggöny hull majd Szlovákia és Magyarország közé? Azt válaszoltam, mi ilyesmiben nem is gondolkodunk, a mi érdekünk az, hogy Szlovákia Magyarországgal egy időpontban lépjen be az EU-ba és minél gyorsabban hozza be lemaradását a NATO-tagság ügyében. S azt is szeretnénk, ha Magyarország és Szlovákia között mielőbb schengeni határ lenne.
Ma is úgy gondolom, elvi szempontból ez helyes álláspont volt. Azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy a felvidéki magyarság rossz mentális állapota miatt a szabadság fokát növelő bármilyen elem inkább a szétcsúszásunkat, mint az önszerveződési szintünket erősíti.
Kísért a múlt is?
A jelenlegi helyzetben három olyan fő kérdéskör van, amely kihívásként jelenik meg a szlovákság előtt, s amelyet előbb-utóbb tisztáznia kellene. Ezek a következők: a saját múltjukhoz való, két esetben nem kellőképpen kibeszélt viszonyulás, illetve a magyarokhoz való viszony. A huszadik század számukra feltett harmadik nagy kérdését, a csehekhez való viszonyt a jelek szerint az 1993-as szétválás tisztázta.
Az elsővel kapcsolatban Adam Michniket idézném: „A Szentszék aggódva figyelte, hogy a Hitlerrel szövetséges, nyíltan antidemokratikus szlovák állam élén egy katolikus pap áll. Szlovákiában – miként Lengyelországban is – a katolikus egyház nagyon lényeges szerepet játszott a nemzeti öntudat ébredésében és megreformálásában. A katolicizmus a „szlovák mibenlét” alapvető eleme volt – különösen a nem katolikus csehekhez képest –, ami magyarázza a papság politikai és társadalmi aktivitását. Tiso elnök és munkatársai nyíltan Hitler-barát retorikát használtak. A szlovák kommunisták tézise a „klerofasiszta” rezsimről tényeken alapult. De mit javasoltak helyette a kommunisták? Szlovák Tanácsköztársaságot! Micsoda ördögi választás! Ez nem változtat azon a tényen, hogy Tiso atya szlovák állama a szlovák történelem fekete lapja volt és az is marad. Hitler akaratából jött létre, nyíltan antidemokratikus volt, a zsidóellenes törvénykezés és a részvétel a szlovák zsidóság kiirtásában egyaránt a lelkén szárad. A szuverén államiságú szlovák önismeretnek számot kell vetnie ezzel a gyalázatos örökséggel.” (Harag és szégyen, 41. oldal)
Előbb vagy utóbb hasonlóan tisztázni kell az 1969 utáni normalizációs időszakban tanúsított csúnya szerepvállalást is. A szlovákok nem játszhatják az idők végezetéig azt az infantilis játékot, amely szerint kétszer is sorban állnak akkor, amikor a történelem esélyeket csillogtat meg előttük, ám „nem ér a nevem”-re játszanak akkor, amikor hibáikért, melléfogásaikért a felelősséget is viselniük kell.
Ami a magyarokhoz való viszonyt illeti, ez még mélyebb és emóciókkal sűrűn átszőtt kérdés. A fiatal értelmiségi generáció azonban néha már képes kritikus hangot is megütni a vak magyarellenességgel kapcsolatban. Példaként egy fiatal publicistát, Lukáš Krivošíkot idézném, aki érdekes szempontok szerint ekképpen polemizál a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó személyiségével, Vladimír Mináčcsal:
„Minden rezsim megpróbálta az elejéről újraépíteni történelmünket úgy, hogy megfeleljenek ideológiai elvárásainak. Az objektív értékelés ideje lehet, hogy csak a történészek új generációjával jön el, akik már nem lesznek ideológiától torzítottak. Most viszont csak egy történelmi kánonunk van, amely mélyen belegyökerezett a szélesebb néprétegek lelkébe. S ennek meg kell szűnnie minden áron, ha a szlovákok bármikor is egészséges önbecsülésre akarnak szert tenni.
Ma kevés szó esik arról, hogy a kommunista elnemzetlenítés alattomosabb és ezáltal rosszabb volt, mint a magyar a 19. század végén. Ezt a második elnemzetlenítést ugyanis maguk a szlovákok kezdeményezték (azok, akiknek vörös párttagsági könyv volt a zsebükben). A módszer egyszerű volt. Először el kellett titkolni az emberek előtt az olyan nagy személyiségek létét, mint Štefánik volt, utána pedig a gyerekek fejébe kellett önteni az új történelmet a „plebejus osztálynélküli nemzetről“, amely ideális anyag a szocializmus elfogadására.
Az alábbi mondatok az alapiskolák nyolcadik osztályának tankönyvéből valók. Szlovákok generációi, akik az órák során kötelezően elsajátították őket, így egy képet kaptak a tudatalattijukba magukról, mint az önállótlan helóták nemzetéről: „Ha a történelem a királyok és a császárok, a hadvezérek és a hercegek, a győzelmek és az elfoglalt területek történelme, ha a történelem az erőszak, a rablás és a kizsákmányolás történelme, akkor nincs történelmünk, legalábbis nem vagyunk az alanyai. De ha a civilizáció történelme a munka történelme, a megszakított, de mindig és mindig győzedelmeskedő építkezés történelme, akkor ez a mi történelmünk is. Az építők nemzete vagyunk nem csak metaforikus, de gyakorlati értelemben is: felépítettük Bécset, Pestet, segítettünk felépíteni más, idegen városokat is: s egyiket sem romboltuk le. Plebejusnemzet vagyunk, (...) tudom, hogy a világtörténelemhez való hozzájárulásunk szerény. De ha egyszer a civilizáció történetét a munka szerint fogják mérni, amelyet ráfordítottak, akkor nem kell félnünk: jog fölött is megtettük a magunkét. Nincs miért szomorkodnunk az úgynevezett nagytörténelem miatt: az a nagy tolvajok története...“ (Parázsfúvás)
A fenti szavak a kommunista történelemhamisítás legalattomosabb és legkoncentráltabb keveréke, amely bármikor leírattatott. Szlovákok generációja, mint gyerek, tanulta azt, hogy lényegében nincs történelmük, soha nem álltak ellent, és ráadásul olyan tompák voltak, hogy halálos ellenségeiknek fővárosokat építettek. A probléma abban van, hogy a szlovák történelemre való röpke pillantás után úgy tűnik, hogy Mináčnak igaza van. Csak szavainak mélyebb elemzése bizonyítja be, hogy célzatosan csavarja ki a tényeket.
A „nagy történelem“, amelyről oly megvetően szól, a valóságban nem a háborút, a bűnt és az erőszakot ünnepli. A „história“ kifejezés a „sztori“, tehát a „történet“ kifejezésből származik, s ha meg akarja szólítani az embert, ösztönözni és figyelmeztetni akarja, akkor emberek története kell, hogy legyen, nem anonim tömegeké. A történelem hősök és rossz emberek története kell, hogy legyen, teli kell, hogy legyen drámai eseményekkel, amelyek kiélezik az egyes emberek történeteit, és amelyek kihívásokat és akadályokat állítanak az emberek útjába, amelyekben a jellem vagy megáll, vagy megtörik. Az emberiség történelme a valóságban emberek történelme, akik alkotják ezt, vagy akiket megérintett. A történelem tehát nem történelmi erők és anonim építők történelme.“
El is mondja, miért reagál így Mináč fantazmagóriáira, Friedrich August von Hayek nézetét hozza fel igazolásul: „Kétségkívül igaz, hogy a mi különleges kötelességünk éppen abban rejlik, hogy felismerjük azokat a gondolati irányokat, amelyek a közvéleményt formálják, vizsgáljuk azok jelentőségét, és ha ez szükséges, bebizonyítsuk azok helytelenségét.“
A fenti három kérdés megoldatlansága és a kicsiség, mint gondolkodásbeli és reagálásbeli habitus, sajnos még sokáig meg fogja akadályozni a szlovákok valóban felemelő szerepvállalását a régióban, s ennek szerves részkérdését is: a magyarsággal való őszinte, érdemi kiegyezést.
Az írás megjelent a Szabad Újság e heti számában is.
