Véget értek az ünnepek, véget a lazább életvitel, a fogadkozások, a társadalmilag elvárandó (politically correct) megnyilvánulások, s lassan lecsengenek a 2013-as évvel kapcsolatos elvárások elemzései is. Számunkra is időszerű hidegebb fejjel, tárgyilagosan megnézni, hol tartunk, milyen kihívások várhatnak ránk az új évben.
Természetes, hogy a szlovákiai magyar mikrotársadalom tagjaiként mi sem függetleníthetjük magunkat a világpolitika, a világgazdaság és az európai folyamatok hatásaitól. Túl sok jóval egyik sem kecsegtet: a világpolitikában turbulensebb folyamatok valószínűsíthetőek, mint 2012-ben (Afganisztán, Irán, izraeli-palesztin konfliktus, forrongó arab világ és a valószínűleg megjelenő új problémák), a világgazdaság javulási esélyei továbbra is kérdésesek, Európában pedig a politikai-gazdasági-pénzügyi bizonytalanság szintén elhúzódó történetnek ígérkezik. Ezen belül romlanak az életkörülmények Szlovákiában (a gazdasági klíma negatív változásai, a kormány és a parlament megszorító intézkedései, magasabb adókulcsok nyomán), nem javul kellőképpen a gazdasági helyzet Magyarországon sem. Rövidre zárva a témát ez azt jelenti, hogy nehezebbé válik az élet, új munkahelyek csak kis számban jönnek létre, sokkal több azonban megszűnik – s a lét a kormánypropaganda ellenére bizonytalanabbá válik. Komolyabb beruházások nem várhatók, a pénzvilág nehézségei miatt a hitelhez való jutás sem könnyebb, hanem bonyolultabb lesz.
Magyarország és Szlovákia viszonyában – a szintén csak rózsaszín ködöket fújó propaganda ellenére − komolyabb előrelépés nem várható, a jelek szerint mellébeszélés fogja jellemezni ezt a viszonyrendszert is. Summa summárum ez azt jelenti, hogy romló körülmények között még inkább magunkra leszünk hagyatva.
Ez nem pesszimizmus, ez ténykérdés.
Ebben a helyzetben jogos a kérdés, léteznek-e a szlovákiai magyarság számára kitörési pontok, s ha igen, merre találhatók. Ezt azért is fontos lenne megvitatni mindjárt az év elején, mert már most látható, hogy bonyolult év előtt állunk, amelyben a magyar ügyek terén komolyabb előrelépés nem várható, ellenkezőleg: a magyar közélet még erősebb elsekélyesedése fenyeget. Jó lenne ennek elejét venni, illetve veszélyeit a lehetséges minimumra csökkenteni.
A szlovákiai magyar közélet az elmúlt húsz évben afelé haladt, hogy gondjai megoldását elsősorban a szlovákiai magyar politikától, illetve a mindenkori parlamenti képviselettől várta. 2013-ban ez a jelek szerint nem fog működni. Az MKP továbbra is a saját ügyeivel van elfoglalva, a Most pedig fütyül a szlovákiai magyarság problémáira, náluk se politikai akarat, se IQ nem található a problémák átfogó rendezésére. A szlovákiai politika 2013-ban egyébként is elsősorban a megyei választásokkal lesz elfoglalva, ami persze komoly dolog, de nem azonos a magyar közösség stratégiai problémáinak megoldásával.
Kellene tehát egy kezdeményező szubjektum, amely felülről is meg tudná nézni, s esetleg össze is tudná fogni a szükséges igyekezeteket. Nem elég ugyanis csak beszélni a problémákról, megoldási javaslatokat is le kellene tenni az asztalra. Az elkenés kristályos példája, amely előttünk van: a népességcsökkenéssel kapcsolatos népszámlálási eredményeket sokan kommentálták, a Kerekasztal nyilvános vitát is kezdeményezett róla, sőt néhány szervezet enyhén infantilis módon naponta próbálja pontos számokkal megjeleníteni (a statisztikai hivatal abszolút megbízhatatlan, pontatlan számai alapján), hogy az adott napon épp hol tartunk a csökkenésben – de érdemleges módon nem történik semmi. Tényleg kitántorog Nyugat-Európába néhány ezer emberünk, menekülve az itthoni pangás elől, régióinkban pedig nő a bizonytalanság és a kiábrándultság. Nem jó irány ez, és veszélyes tendenciákat hordoz magában.
A mediális felvillanások nem jelentenek (nem jelenthetnek) érdemi megoldást, ellenkezőleg, néha kimondottan a figyelem elterelése az „eredményük“. Vannak, akik újra az autonómiáról kezdtek el beszélni: szlogeneket mondani itt sem elég, le kell ülni és csinálni kell egy törvényt. (Ez ügyben a legjobb dokumentum máig 1996-ból, az akkori MKDM műhelyéből származik, azt lehetne aktualizálni. A pontos szöveg megtalálható a Magyarok Szlovákiában című könyvemben.) Aki fontosnak tartja az ügyet, az majd csatlakozik hozzá – így is elő lehet segíteni a búza elválását az ocsútól. Tanulni lehetne a közelmúlt történéseiből is: elemezni kellene az elmúlt 23 év tevékenységét, a jó lépéseket csakúgy, mint a mulasztásokat vagy tévedéseket. A legrosszabb a nem csinálunk semmit filozófiája vagy a mellébeszélések, esetleg a médiaelvárásoknak megfelelő, a szlovákság számára kedvesebben hangzó, ám a magyar közösség romlását csak megerősítő üres celebszövegek hangoztatása.
A helyzet ugyanis enyhén szólva nem rózsás. A szlovákiai magyarság ügyeinek ma nincs gazdája. A szlovákiai magyar közösségnek nincs elkötelezett parlamenti képviselete sem. S ami a legnagyobb veszély: mintha kezdenénk is mindebbe beletörődni. Mintha már lélekben el is fogadtuk volna, hogy mindez jól van így. Pedig nincs: az emberek választása a tavaly márciusi parlamenti választásokon nem érv. A harmincas évek elején Hitler szabad választásokon került hatalomra, 1948-ban a csehek szabad választásokon szavazták be győztesként a hatalomba a kommunistákat. Mečiart, Ľuptákot és az Egyszerű Embereket is szabad választáson vitték be az emberek a parlamentbe.
Mindennek persze megvoltak a pontosan kitapintható okai, amelyeket nem szabad bagatellizálni. De azt sem lehet mondani, hogy a választópolgárok akkori döntései okosak, átgondoltak és előremutatóak voltak. Az igazságot nem lehet többségi szavazással hatalomra juttatni, az igazság abszolút kategória, amely a megtört szlovákiai magyarok véleményétől függetlenül mondja, hogy önmagunk megbecsülése, megszervezése és felemelése a legtermészetesebb és legkívánatosabb út, amely előttünk állhat, a mindenféle vegyespárti bődületek pedig – függetlenül a személyes szimpátiáktól − egyértelműen károsak a kisebbségi magyar társadalom vonatkozásában, annak immunrendszerét támadják és beolvadását segítik elő.
Józan mérlegelésre és új energiákra lenne tehát szükségünk.
A politikai pártok most elsősorban posztokban gondolkodnak, a civil szervezetek pénzben, állami támogatásban. Csak épp felülről nem nézi senki dolgainkat, s nem is igyekszik az akaratokat rendszerbe foglalni senki.
Valóban van egy üdítő kivétel, s ez fontos dolog: néhány civil szervezet gyakori performansza, figyelemfelhívó lépései ebbe a kategóriába tartoznak. Innovatívak, dinamikusak. Szerintem is megérdemlik az elismerést, ám vigyázni kell a túltömjénezéssel. Ők ugyanis nem a megoldást, csupán a megoldás felé vezető igyekezetek egy fontos szeletét képviselik. A megoldást a törvények jelentik: törvénytervezeteket kell tehát a magukat magyarnak mondó parlamenti képviselők elé letenni. Akkor válik nyilvánvalóvá a politikai akarat és a kérdésekhez való viszonyulás igazi volta: a többi csak szöveg, kommunikáció vagy hatalompukkasztás.
S még valami: néhány civil ügyes, innovatív megnyilvánulása nem helyettesítheti a civil társadalom valódi működését. Ők is civil kezdeményezések, természetesen, és ez nagyon tiszteletre méltó: ám tevékenységük nem azonos a teljes civil társadalom működésével. A valódi civil társadalom működése tömeges, rendszeres és átütő erejű. Amerikában és a nyugat-európai társadalmakban ez kitapintható társadalmi erőt jelent, Keleten érdekes módon a visegrádi országok mindegyikében erősebb, mint Szlovákiában vagy a szlovákiai magyar mikrotársadalomban. Az utóbbi időben gyakran meghívnak Magyarországra könyvbemutatóra, sokszor találkozom cseh és lengyel barátaimmal is: azt látom, hogy ott egy-egy nagyobb városban, régióban elsősorban társadalmi szervezetek olyan helyi és regionális hálózatokat működtetnek, amelyek tagjai rendszeresen tartják egymással a kapcsolatot, rendszeresen összejárnak, megvitatják a helyi vagy regionális témákat, vendégelőadókat hívnak tematikus előadásokra, és létre is hoznak egy-egy objektumot vagy rendezvényt, kezdeményeznek bizonyos önkormányzati vagy megyei szintű döntéseket. Csehországban még ennél is tovább mentek: a tavaly év végi megyei választásokon több helyen regionális pártok képviselői győztek, s jutottak mandátumhoz a regionális parlamentekben. Magyarán: mintha a Dunaszerdahely és környéke, Komárom és környéke, Párkány és vidéke, Fülek és vonzáskörzete vagy Királyhelmec barátai nevű polgári kezdeményezések indulnának a választáson és lennének sikeresek.
Egy szó, mint száz: önmagunkat csapjuk be, ha nem tanúsítunk kellő figyelmet a szlovákiai magyar társadalomban régebbtől jelen levő, de most felerősödőfélben levő negatív folyamatoknak. Ezekre persze lehet legyinteni is, ám az nem a megoldás, hanem a szétcsúszás felé sodorna csak minket. Ez pedig a legnagyobb veszély, amely ránk leselkedik 2013-ban.
Én még mindig hiszek abban, hogy kellő akarattal és megfelelő cselekvéssel ez a folyamat megállítható, sőt visszafordítható. (Hallom újabban a Mostos oldalról: visszafordíthatatlan a szlovákiai magyarság asszimilációja. Az ok: a szlovák iskolába járó magyar gyerekek magas aránya. Bingó! Akkor most mindegy vagy nem mindegy, milyen az orvos, tanító stb. nemzetisége? S akkor most egy szájból hányféle levegőt akarunk fújni? Nem inkább azzal van a baj, hogy 2009-ben kiszakadt a megmaradásért küzdő fő nyomvonalból egy csapat (megosztva, elbizonytalanítva ezzel a szlovákiai magyarságot), amely a szlovák nemzetállami ideológiának megfelelni akaró hazug kényszertől vezérelve maga hirdette az asszimiláció felé sodró önfeladás ideológiáját, önként kétnyelvűsítve azt a bástyát – a szlovákiai magyar politikát – is, amely addig az önálló magyar véleményformálás egyik legbiztosabb pontja volt?)
Ha bárki azt mondja, reménytelen a helyzet, azt is mondja egyben, hogy nincs értelme küzdeni, a feladás racionálisabb álláspont. Mit mond erről Deák Ferenc? „Ha valamit erő vagy erőszak elvesz, az visszaszerezhető. De amiről önmagunk mondunk le,…”
Az első szükséges pont a siker felé: odafigyelni a negatív folyamatokra, tisztázni a problémák okait. Kimondani, nem pedig elkenni a bajt.
S tenni, tenni…
