„…Az igazgatóm is ehhez a fajtához tartozott. A rossznyelvek szerint ő is azért lépett be a pártba, mert a felesége foggal-körömmel igazgatóné akart lenni. Az iskolát eligazgatta, a párttagsági díjra külön fizetésemelést kapott – tehát lényegében az állam fizette ki helyette a kommunista bélyeget. Nem akart ő mást, csak nyugalmat, csendet, kétévenként egy jugoszláviai nyaralást, naponta egy-két liter bort vagy fél liter pálinkát. Araszolgasson a szekér, amerre akar, ő ebbe nem kívánt beleszólni, az utasításokat rendben végrehajtotta, s lojalitásáért cserébe a rezsim élni hagyta. Mindenki tudta, persze, hogy a rendszer így működik, a „fentiek” is tudták, de nekik is jó volt így. A jövő senkit nem érdekelt, az ötvenes években militáns módon meghirdetett kommunisztikus eszmékben senki sem hitt már. Mindenkinek az volt a fontos, hogy a hajó valahogy haladjon, s ő rajta legyen valamelyik fedélzeten. Így működött ez a legfelsőbb szintektől a legalsókig, az erőszakszervezetek mellett a kontraszelekció volt a rendszer legerősebb támasza. 

A beszélgetés tehát nem volt különösebben konfliktusos: pragmatikus érvekkel próbált rábeszélni arra, hogy annyit csináljak az iskolában, amennyit egy tanárnak a jó munkája elvégzéséhez meg kell tennie. Bárminemű pluszigyekezet akár félre is érthető. Fiatal volt ő is, alig három évvel több nálam, láttam rajta, mennyire nem érdekli az egész, kimondatlanul is egy dolog volt csak fontos számára: hogy ő igazgató legyen, meglegyen a jó fizetése és a nyugodt élete, s felőle azután fel is fordulhat a világ. Az igazság az, hogy csak néztem őt, nem is figyeltem oda arra, amit mond, hanem arra gondoltam, hogy íme, ezért életképtelen ez a rendszer, ezért fog csődbe menni ez a társadalom. Ennyire unottan, ennyire érdektelenül semmit nem lenne szabad csinálni.

Miután nem javultam meg, behívattak a tanfelügyelőségre is. Ott már keményebb volt a hangnem, fenyegetések is elhangzottak, olyasmi is, ami akkoriban nyilvánosan már nemigen: hogy majd a párt megmutatja az erejét, s hogy nem kellene provokálnom. Nem hagytam annyiban, belementem a vitába, próbáltam még marxista szólamokkal is érvelni, hogy a fiatalokat nem szabad ebben a korban elrontani, foglalkozni kell velük, s hogy az ő belső dinamikájuk garancia a jövő sikereire – de süket fülekre találtam. Amikor hazafelé baktattam, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb  elküldenek a tanügytől. Pár hétig csend volt körülöttem, azután pedig történt valami – olyasmi, ami az áporodott Csehszlovákia viszonyai között mindenkit meglepett.

Ért, forrott már valami a társadalomban, ezt érezni lehetett, de azt nem tudta senki, hogy a végkifejlet milyen irányt vesz majd. Utólag hallom, olvasom, mennyire okosak voltak akkor többen, mennyire tudták, mi fog történni – nem így volt. Bizonytalanság lett úrrá mindenkin azokban a hetekben, függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltak vagy melyik oldalnak szurkoltak.

Nyolcvankilencben Prágában többször is komolyabb tüntetésre került sor, de a hatalom ezeket szét tudta verni. November 17-én is úgy tűnt, hogy a diáknap alkalmából összehozott tüntetés csak egy lesz a nagy nekibuzdulások sorában.  Nem így lett: a társadalom valószínűleg akkor ért el abba az állapotba, amikor képes volt megcsúszni és átfordulni a másik oldalra. Nemcsak a belső energiák kellettek ehez, hanem a nemzetközi folyamatok bátorító hatásai is. S kellett ehhez egy Gorbacsov is a Kremlben, aki nem volt hajlandó bevetni a Csehszlovákiában is tízezer számra állomásozó szovjet csapatokat az otthoni polgárok ellen. S kellett ehhez a józan mérlegelés néhány cseppje a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőiben is, hiszen a párthadsereg, a milíciák, éles töltényekkel, harckészültségben vártak a bevetési parancsra. Az általános sztrájk elsöprő sikere azonban megmutatta, hogy nincs visszaút. Sikerült elkerülni a vérfürdőt, a polgárháborút, bársonyossá vált a forradalom. Mindazonáltal egyértelműbben ment végbe a hatalomváltás, mint Magyarországon vagy akár az előttünk járó Lengyelországban. Végül Husák is lemondott, és a szabad választások is összejöttek. Úgy nézett ki, hogy alapvetően nagyot fordul a társadalom.

Lényegében így is volt – de mégsem teljesen. A világ, amelyben azóta élünk, alapvetően más, mint a nyolcvankilenc előtti viszonyok – de nem lett minden vonatkozásában jobb. Valószínűleg nem is lehetett: amikor ott fagyoskodtunk a tereken, csodálatosan éreztük magunkat, a lelkünk valóban megemelkedett, s azt hittük, nagy elvárásaink egy valóban jobb, szinte mennyeire hajazó világot teremtenek majd. Szeretetet ígértünk egymásnak, s azt hittük, az ember is eredendően megváltozik az ilyen nagy traumák hatására. Azt reméltük, hogy mindannyian levetjük visszahúzó rossz ember-énünk salakját, s kicsit angyalibbá, hibátlanabbá, ideálokkal töltöttebbé válunk. A Nyugatra is úgy tekintettünk, mint egy olyan világra, amely mindenben szebb, jobb, tökéletesebb a miénknél.

S csalódnunk kellett. Az ember nem vált szellem-lénnyé, földhözragadt teremtmény maradt, sőt, bizonyos vonatkozásban lejjebb csúszott. Először a romániai forradalom képein döbbentünk meg, majd az itteni nacionalista tüntetések töltöttek el félelemmel. S nemsokára azt láttuk, hogyan élnek vissza egyre többen a szabadsággal, hogyan válik egyre mélyebben ember embernek farkasává. Vadkeletté kezdtünk válni számos vonatkozásban…”

 (Részlet a jövőre megjelenő Csend és lélek c. kötetből)