Prágába, ahol ezeket a sorokat írom, már beköszöntött az ősz. A Slávia kávéházban, ahonnan ki-kinézek a borongós utcára, klasszikus nagyvárosi elegancia veszi körül a vendégeket. Szép asztalok, kényelmes fotelek, visszafogott díszítésű oszlopok és mennyezet. És sok ember: a legtöbbjük olvas, könyvet, újságot, elektronikus könyvet. Több az idegen, mint a cseh – legalábbis a könyvek, újságok címei alapján. Az utcákon, a várban is sok az idegen, s kellemes meglepetésre a magyar a német és az angol mellett a legtöbbet rezonáló nyelv. Úgy látszik, ötvenhat ötvenhatodik évfordulója sok magyart arra vett rá, hogy ide jöjjön el egy hosszú hétvégére. Már az autópályán is sok volt a magyar kocsi, a fokozott magyar érdeklődés lépten-nyomon érezhető a városban is.
Balra talán húsz méterre hömpölyög a Moldva, fölötte a Malá Strana elegáns panorámája. Őszies a hangulat odakint, könnyű eső szitál, a színek barnába, feketébe fordulnak. Rálátok a várra, félig ködbe burkolódzik az is, mint egy szégyenlős, öregedő hölgy. Ám amit mutat magából, az is fölemelő. Prága szép, elegáns, öregurasan megfáradt. Mintha valami megfoghatatlan, csupán csak sejttetett üzenetet sugallna, egyfajta ideiglenesség üzenetét. Persze, az is lehet, hogy csak a tegnapi baráti beszélgetések lecsapódása ez az érzés a lelkemben.
A pincér echt Monarchia-beli jelenség, mintha most lépett volna elő Menzel Őfelsége pincére voltam című filmjéből. Félreértés ne essék: egy 25-27 éves cseh fiatalemberről van szó, aki olyan képeket vág, olyan mozdulatokat tesz és úgy viselkedik, mintha százhúsz évvel visszacsúszott volna az idő ebben a hatalmas teremben. A szövege is hrabali, a hangsúlyai is korabeliek: amilyen mélységet tud adni a „pane” megszólításnak, azt tanítani lehetne. A piruett is éppen annyi, amennyinek lennie szabad: nem teátrális, nem erőltetett, de egyértelműen felhívja magára a figyelmet: ez kérem, nem egy tucathely, mi adunk a külcsínre is, kötődünk a hagyományokhoz. S elegáns lazasággal vált néhány mondatot mindenkivel, abból sem sokat, hogy ne legyen zavaró, de annyit éppen, hogy az illető érezze a kitüntetett figyelmet, s otthonosabban érezze magát.
Előttem a cseh sajtó egyik jeles képviselője, a Mladá fronta dnes című napilap, s benne Alena Slezáková cseh-szlovák szétválásról szóló írása. Prágában ma két téma rezonál, a megyei és a szenátusi választások baloldali – sőt kommunista – előretörése és a cseh-szlovák szétválás huszadik évfordulója. Érdekes módon Slezáková is a Clevelandi megállapodást idézi, amelyben 1915. október 22-23-án az Amerikai Cseh Nemzeti Szövetség és a Szlovák Liga megállapodott egy közös ország létrehozatalában, s amelyben Szlovákia számára teljes autonómiát ígértek. Slezáková némi lelkiismeret-furdalással azt írja, pont az, amit szó szerint tartalmaz a megállapodás, nem teljesült, s már 1917-ben visszafaragtak belőle a Pittsburgh-i megállapodásban. Szlovákia megkésve kapott autonómiát néhányszor, mindig akkor, amikor nagyon muszáj volt megadni. S ez sem oldotta meg a cseh-szlovák viszonyt, kesereg a szerző, a szlovákok végül is elmentek.
Ezt a momentumot sokan sajnálják: a cseh közszolgálati tévé Viszlát Csehszlovákia! című többrészes dokumentumfilmjében is érdekes a cseh-szlovák kettősség. Mindkét nemzethez tartozók többsége elismeri, hogy ami történt, többé-kevésbé törvényszerű volt, de olyanok is vannak, akik ma is visszasírják Csehszlovákiát. A csehek a levágott régiót, az elment családtagot sajnálják, mint akiknek hiányzik a házban a néha rendetlenkedő, pubertás gyerek. A jobboldali Lidové noviny ankétja szerint 5:3:1 az arány azok között, akik sajnálják Csehszlovákia szétválását, akik nem, s akik azt mondják, hogy most már mindegy, a két ország úgyis együtt van az EU-ban.
A szlovákok inkább az önálló út előnyeit hangsúlyozzák, s azt, hogy mennyire jó a kapcsolat a két ország, a két nép között. Október 28-a Csehországban államünnep, ott országszerte megemlékezéseket tartanak, Szlovákiában viszont csönd van. Mintha a kisebbik testvér nem tudna mit kezdeni ezzel a nappal – s ezzel mintha bizonyos fokig hiteltelenítené is azokat a szövegeket, amelyek arról szólnak, hogy mennyire fontos volt a szlovák nemzeti fejlődés szempontjából az, hogy 1918-ban bizonyos szlovák vezetők – akkor is a nép megkérdezése nélkül – a cseheket és nem a magyarokat választották. Persze, már 1920-ban kiderült, hogy az új együttéléssel baj van, Andrej Hlinka egész Párizsig futott, hogy elmondja, becsapták őket a csehek, s okosabb lenne visszacsinálni a dolgot a magyarok felé. Akkor azonban már nem állt vele szóba senki, a kisstílű cseh imperializmus görgette a szlovákok álmait is a bumfordi páncseh medrekben. Ott, akkor keletkezett egy seb a szlovák nemzettudatban, amely soha nem fogadta el azt, hogy a szlovákság a Masaryk és Beneš által hirdetett egységes csehszlovák nemzet része, akkor alakultak ki a szlovák autonómista mozgalmak, akkor kódolódott be a szlovákok lelkébe, hogy a felszínes csehbarát megnyilvánulások mellett a csehekkel vigyázni is kell. Ebből pedig az következett, hogy amikor csak megbillent az európai hatalmi egyensúly, a szlovákok mindig is kísérletet tettek arra, hogy leváljanak a csehekről. 1939 után 1992-ben is sikerült nekik – bár a jelek szerint az egész folyamat felemás nyomokat hagyott a lelkeikben, az egész visszaemlékezés tartalmaz némi zavarodottságot.
Mi, magyarok is jelen vagyunk a képben: mi vagyunk a Monarchia-beli rossz gazda, akik mostohán viselkedtünk a szlovákokkal. Ez persze alapjaiban egy féloldalas, nem teljesen igaz sztereotípia, csak sajnos, annyira elterjedt, hogy finomítására egyelőre nincs remény. Pedig volna rajta mit finomítani. Tény persze, hogy sok mindent elrontottunk a Monarchia-időszak végén. Ez azonban – bár fontos igazság, csak féligazság. Sem a cseh, sem a szlovák, sem az európai agyak nem terhelik meg magukat azzal, hogy megnézzék az érem másik oldalát is. Például azt, hogy a korabeli viszonyokhoz mérten a Monarchia-beli állapotok messze nem voltak a legrosszabbak. Bizony, furcsa érzésekkel írom le, hogy azok a”hírhedt” törvények sok vonatkozásban demokratikusabbak és liberálisabbak voltak, mint mondjuk a mai, európai uniós tag Szlovákia egynémely törvénye. „A törvényhatósági tisztviselők saját törvényhatóságaik területén a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezéseiben a lehetőségig ezek nyelvét használják“ – mondja pl. a híres 1868-as XLIV. nemzetiségi törvény 6. paragrafusa.
S azért azt is illene kiegyensúlyozott módon megnézni, milyen volt a helyzet később, a hatalomváltás után. Fentebb azt írtam, hogy a szlovákok soha nem érezték magukat igazán jól Csehszlovákiában. Ám Csehszlovákia nem tudta és talán nem is akarta megoldani a német- és a magyar kérdést sem – pedig németből jóval több volt az első Csehszlovákiában, mint szlovákból, s mi magyarok is jóval többen voltunk a jelenleginél. S amikor az ország elmozdult az érdemi lépések felé, ama bizonyos Csehszlovákia átfogó „megoldása” a németek és magyarok irányában a világ szégyene volt: a kitelepítés, az elnemzetlenítés és a reszlovakizáció. Nem mi, hanem a korral foglalkozó egyik legjobb cseh történész, Karel Kaplan írta le az alábbi sorokat: „A nemzetállam megteremtését szorgalmazó csehszlovák politika szerves részét képezte a magyar kisebbség likvidálása, megsemmisítése. Ez körülbelül azt a félmillió lakost fenyegette, akik Szlovákia déli határának mentén éltek…”(In: Csehszlovákia igazi arca, 96.o.)
Keserűen ír 1923-as csehszlovákiai és délszláv tapasztalatairól a Monarchia felbontásának egyik szellemi atyja, a brit külügyminisztérium tanácsadója, Scotus Viator is, aki azt sérelmezte, hogy a csehszlovák és a délszláv állam nemzetiségi politikája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s esetenként kisebbségellenesebb, mint a királyi Magyarország nemzetiségi politikája volt.
A csehek azonban a jövővel is igyekeznek foglalkozni. A Žofínban, a Havel tiszteletére szervezett Fórum 2000 című rendezvényen a sajtószabadságról és a demokrácia esélyeiről beszélnek – ugyanakkor a belvárosban inzultálják Madeleine Albright-ot, az USA volt külügyminiszterét. A cseh társadalom is frusztrált: a baráti beszélgetések visszatérő témája a cseh politikai elit gyenge volta, a szerteágazó korrupció és a mély kiábrándultság. Tényleg furcsa dolog arra gondolni, hogy a volt Csehszlovákia polgárai néhány nap múlva a bársonyosnak nevezett forradalomra is emlékeznek majd – úgy, hogy esetleg szégyenlősen tekintenek bele a statisztikai hivatal által nyilvánosságra hozott választási eredményekbe, amelyek szerint erőteljesen feljött Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja. Ettől nagyobb döbbenettel csak romániai barátaim véleményét hallgattam két hete Bukarestben, akik szerint a román társadalomban eléggé erősen jelen van az a nézet, hogy Ceaucescu alatt az élet jobb volt. Ebben a jelenségben persze ott lehet a megszépítő emlékezet, ott a kicsinyes emberi ragaszkodás is az apró, utólag fontosnak tűnő biztonságokhoz – de ott kell, hogy legyen annak felismerése is, hogy valami félrecsúszott itt az elmúlt 22 évben is.
Az ócseh vendéglőben, nem messze a Táncoló Háztól, a hangulat kedves. A sör hideg és jó, ahogy lennie kell, a hagyományos cseh konyha bennem is nosztalgikus érzéseket kelt. A szomszéd asztalnál tömény alkoholt is kérnek, észreveszik, hogy furcsállva nézünk rájuk. Méltányolják a cseh nyelvet, amellyel szóba elegyedünk velük, az egyikük nyíltan el is mondja: ”Tudja, pane, mi, csehek, ilyen furcsák vagyunk. Intelligensek egy oldalról, Švejkek a másikról. Ezt már nem fogjuk tudni levetkőzni.”
Mögöttünk, a falon, az Osztrák-Magyar Monarchia osztrák részének térképe. Hogy világos legyen, miről beszélek: a magyar szállásterületen használt Nagy-Magyarország térkép 19. század végi testvér-képe. Rajta a Birodalom osztrák része, Tiroltól Galíciáig. Csehország nincs rajta, csak vékony kontúrok jelzik a történelmi cseh határokat. Amikor a tulaj a következő kör sört hozza, megkérdezem: uram, nincs ebből gondja, hogy egy olyan térképet tesz ki a vendéglőjében, amelyen Csehország nem szerepel önálló entitásként, csupán elbújva, egy kevert birodalom részeként?
Először nem érti a kérdést. Elmagyarázom, hogy a térkép iker-részével magyar vonatkozásban gyakran akadnak gondok. Végre megérti, miért kérdem, elneveti magát: „Pane, ki kifogásolná itt az ilyesmit? Hiszen az volt az utolsó állam tájainkon, amely ért valamit!”
S kihoz egy újabb sört, a cég ajándékaként.
(Az írás megjelent a Szabad Újság e heti számában is.)
