Európában nagyon sokan leírták már, hogy a karácsony az év legszebb, legbensőségesebb ünnepe. Mindannyian kicsit visszatérünk ilyenkor gyermekéveinkbe, mindannyian megpróbálunk egy kicsit jobbak, befelé fordulóbbak, értékesebb emberek lenni. Mindannyian kicsit új értelmeket is keresünk létünknek ilyenkor.

Karácsonykor elcsendesedik a világ, ilyenkor senki nem utasítja vissza a felé nyúló kezet, mindenki próbál valamit, akárha valami apróságot is adni a másiknak, érezvén, hogy aki ad, ilyenkor is az a lélekben gazdagabb. Sokan sokszor felsóhajtottak már, hogy ha a kereszténység mást nem is adott volna az emberiségnek az elmúlt két évezred során, csupán „csak” azt az életérzést, amely minden jóindulatú embert eltölt ilyenkor, már ez is pótolhatatlan lenne. Ilyenkor gyakran még a fegyverek is elhallgattak, s a világháborús lövészárkokból is előbújtak az elgyötört katonák, hogy az addigi ellenségek együtt énekeljék el karácsonyi énekeiket, s próbáljanak valami értelmesebbet, felemelőbbet becsempészni állat-létük eldurvult viszonyai közé.

Van egy kollégám a Petíciós Bizottságban, befolyásos tag, svéd liberális. Irányomban korrekt, de a jelenlegi magyar kormányt nagyon nem szereti. Nem beszéltem még vele erről mélyebben, de az az érzésem, hogy van egy régebbi baráti kapcsolata a volt SZDSZ köréből, akik napra készen ellátják őt információval. A világlátás ugyanis, amelyet felszólalásaiban tolmácsol, leginkább a volt SZDSZ-esek világlátása. Az én véleményem szerint egy nagyon torz világlátás.

A kölcsönös viszonyunk – ennek ellenére – korrekt. Igaz, túl sokat nem beszéltünk eddig a jelenlegi európai liberális világlátás kiüresedett voltáról és a volt SZDSZ káros és önpusztító torzulásairól, azért sem, mert nem akarom magam ellen fordítani őt. Érzem, hogy mindennek eljön majd az ideje.

Hiába, a sors nagy rendező, ezt el kell ismerni. S néha talán igazságos is. Még a torz viszonyok után sóhajtozóknak is megadja azt, amire vágyakoznak.
Eddig csak sejtettük, hogy valahol gondok vannak a nyugat-európai közélet és politika háza táján, most – sajnos – már tudhatjuk is.

Gyanús volt, amit eddig tapasztaltunk. Egy posztkommunista országból származó ember jogosan furcsállhatta, hogy ha kikerült Európa nyugati felébe, akkor ott két „menő” téma van: a homoszexualitás és az abortuszra való jog. A többi témát csak úgy foltozgatták, hiszen komolyabb érdemi vitákra nem volt szükségük. Európa nagyjából helyes pályára állította magát a második világháború után, a gazdaságaik működnek, s nem voltak kénytelenek olyan négy évtizedes diktatúrát sem elszenvedni, mint Kelet-Közép-Európa népei. Itt deformálódott a magántulajdonhoz való viszony, s teljesen átalakult a termőföldhöz és az ipari termelőeszközökhöz való kapcsolat is azáltal, hogy mindent szocializáltak. Kelet-Közép-Európában a polgárok, de a közélet szereplői is arra kényszerültek, hogy valós problémákkal foglalkozzanak. Az egyik legkeményebb feladat ezen a téren a szocializmusból a kapitalista viszonyok modernebb formájába való átmenet volt, amelyben nem segített senki, s amely ennek megfelelően – mert a sors talán e téren is igazságos rendező volt – jócskán felemásra sikeredett.
Az alaptétel igazságát azonban ez nem változtatja meg: Európa keleti fele az elmúlt fél évszázadban jórészt valós problémákkal, míg Európa nyugati fele nagyrész álproblémákkal foglalkozott.

Veresegyház ma ünnepel - teljes joggal. A városban ma minden a Polgármester Úrról és az ő fél évszázados szolgálatáról szól. Ez bizony minden bizonnyal Guinness-rekord, s én csak azt sajnálom, hogy európai parlamenti kötelezettségeim miatt személyesen nem vehetek részt ezen a minden bizonnyal meghitt összejövetelen.
Szeretnék tehát gratulálni - először is a Polgármester Úrnak a megtett úthoz, s az elvégzett munkához. Évek óta figyelem Veresegyház mozgását, gyarapodását, s nem a kötelező tisztelet, hanem az igaz meggyőződés mondatja velem, hogy ez egy nagyon élhető, nagyon emberbarát város. Minden emberi léptékű itt - maga a polgármester is. Mert legyünk őszinték: nem lehetne ennyi ideig megmaradni egy ilyen kiemelt poszton, ha valaki csak hivatalnokként végezné ezt a munkát. Itt többről van szó: nem csak a nagyközség, majd később a város szeretetéről, az érte vállalt munkáról és a kockázatos döntések felvállalásáról, hanem az itt élő. s az ide költözött emberek tiszteletéről és megbecsüléséről is.

Most egy kicsit katalánok lehetnénk mindannyian. Nem azért, mert mi is részt vehetünk a katalán függetlenségi mozgalomban – másért.

Láthatjuk, megindult Európa átrendeződése. Idő kérdése, mikor jönnek létre a további muzulmán enklávék – három már van belőlük Európában, Albánia, Koszovó és Bosznia-Hercegovina bosnyák része.

Maga az átrendeződési folyamat várható volt. Józan ember számára világos, hogy örökké egyetlen politikai konstrukció sem marad fönn, az első világháború után kialakított, már akkor sem igazán életképes nemzetközi felosztás sem. A katalánok pedig csak ebbe a sorba állnak be, régi dicsőségükre hivatkozva

Visszaemlékszem arra az estére, amikor pár hónappal ezelőtt itt ültem, eme gép előtt, és arról értekeztem, hogy a világon nő az egyenlőtlenség az emberek között. Egyre kevesebb gazdag ember birtokol egyre több vagyont, s egyre több ember válik egyre nincstelenebbé. 

Afelett is elgondolkodtam, hogy bár évek óta válságról beszélünk, a bankok nehéz helyzetéről és megsegítésük szükségességéről, a bankárok fizetése bátran nőtt a kérdéses években, és számos esetben egyszerűen a politikusok szemébe nevettek, amikor valaki felhozta előttük a közteherviselés szükségességét.

Lám, ilyen is van. Az Európai Parlament hatalmas, bonyolult kolosszus, ahol a programok, a megvitatandó témák nagy részét hónapokkal előre rögzítik, s utána a különböző egyeztető tárgyalások folyamán hetekig csiszolják olyan formába, amely azután megkaphatja a parlamentben ama témában elérhető legmagasabb szavazatszámot.

Most is ez történt – volna. A parlament vezetése tisztességesen előkészítette a szeptemberi plenáris ülésre szánt anyagokat. Nagyrészt nem is volt velük sok gond, hiszen hetek óta csiszolták őket a megfelelő bizottságokban. Most azonban kiderült a lényeg: nem időszerűek, a történések egyszerűen átléptek felettük. Érdekes volt látni, ahogy az eltérő politikai filozófiát valló frakciók képviselői egy emberként söpörték le az asztalról az előkészített konzerv-anyagokat, s egy emberként jelentették ki: most egy dolog érdekel bennünket igazán, ez pedig a migrációs téma.

Ezekben a hetekben szinte divat lett szidni az Európai Uniót, az európai uniós bürokraták tehetetlenségeit.

A kritikák nagy része sajnos indokolt, de ez nem csupán valamiféle eurobürokraták tehetetlenségéből fakad, hanem abból is, hogy a nemzetállamok eddig sikeresen megakadályozták, hogy az eddigihez képest további területeken is kialakuljon valamiféle egységes politika. Az ugyanis nem teljesen korrekt hozzáállás, ha Brüsszelben úgy szavazunk, hogy bizonyos területekért ne az Európai Bizottság, hanem a nemzetállamok kormányai legyenek felelősek, utána pedig, ha hazamegyünk, a nemzetállami tehetetlenkedésért való felelősséget a brüsszeli hivatalnokokra igyekszünk kenni, mondván, ezek a brüsszeliek nem teszik a dolgukat. Nem tehetik, ha egyszer nem adtuk meg hozzá a mandátumot.

Megértem a tisztelt olvasót, ha most azonnal átugorja ezeket a sorokat, bizonyára nagyon elege van már a menekült-témából. Ez viszont baj, mert Európa az ilyen, a szellemi energia szempontjából lemerült állapotban rossz döntéseket hozhat.

A jó hír ugyanis az, hogy a nagy, átfogó döntés még nem született meg ebben a kérdésben. S talán az sem túlzás, ha érzékeltetjük, hogy haladunk feléje.
A nagyon rossz hír viszont az, hogy kezdenek bemerevedni a szekértáborok, s ha ez túlnő egy szinten, ott már a minimálisra csökken az érdemi vita lehetősége. Sok olyan helyzetet megéltem már a politikában – a szlovákiai magyar „belpolitikában” is -, amikor már nem a tartalmi rész volt a fontos, hanem a győzelem önmagában. Melyik szekértábor tudja az adott pillanatban legyőzni a másikat.

Megbolondult ez a világ. Nem elég, hogy néhány Európán kívüli régió olyan őrültségeket produkál, amelyeket még néhány évvel ezelőtt sem feltételezett volna egyetlen épeszű ember sem (az Iszlám Állam nevű terrorszervezet állati megnyilvánulásaira gondolok elsősorban), nem elég, hogy Európában újabb hullámokat ver a görög válság - most még néhány "szolídabb" állam is azzal igyekszik elfoglalni magát, hogy a területén élő kisebbségei jogait próbálja meg korlátozni. Az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportjának májusi ülésén a Litvániában élő lengyelek képviselői panaszkodtak, hogy a litván kormány megpróbálja csökkenteni a kisebbségi oktatásügy pénzügyi támogatását, arra szorítva ezzel ezen iskolák fenntartóit, hogy maguk zárják be az intézményeiket. Hasonló lépés ez, mint a szlovákiai kormány mesterkedése, amelyről szintén beszélnem kellett, s amely lépésről tájékoztatnunk kellett az összes európai intézményt. Végül is kirajzolódóban van, hogy a jövő évi parlamenti választásoknak ez is az egyik tétje lesz: a hatékonyabb, keményebb magyar érdekképviselet, s az ezzel kapcsolatos közösségi együttműködés.

A mindennapok forgatagában mintha kissé elsikkadt volna az elmúlt hónapokban egy nagyon fontos évforduló. Felemás módon ugyan megemlékeztünk az ún. bársonyos forradalom negyedszázados évfordulójáról, de fontos, hogy néhány szót ejtsünk ennek egy kiemelkedő következményéről: a szabad sajtó megszületéséről is.
Ma már elképzelni sem tudjuk, milyen szürke, fád volt az egypárti diktatúra sajtója, amelynek egyik legfontosabb feladata az volt, hogy megölje a lelkeket, kipusztítsa az emberekből a kezdeményezést és az önálló gondolkodást. A diktatúra sajtója mindent egy célnak rendelt alá: biztosítania kellett a kommunista párt hegemóniáját és elmagyarázni a népnek, miért jó az nekik, ami éppen történik.
A viszonyokat illetően van egy kedves anekdotám. Berija Sztálin egyik legelkötelezettebb híve volt, a felesége pedig egy olvasott, viszonylag művelt asszony, aki rendszeresen olvasta a Pravdát, de néha utána is járt a dolgoknak. Egyszer azt olvasta, hogy a lakásukhoz közeli téren felépült egy új felhőkarcoló. Elment megnézni, s megdöbbenten tapasztalta, hogy a beharangozott felhőkarcolónak híre-hava sincs. Elpanaszolta ezt a férjének, aki az egyik adandó alkalommal továbbmondta ezt Sztálin elvtársnak. 

Új téma borzolja a kedélyeket a politikában: a halálbüntetéssel kapcsolatos viták, magyarázkodások és fenyegetőzések ügye.

Magyarország kormánya az elmúlt időszakban több megnyilvánulásával az Európai Unió innovatív tagjának pozíciójába próbálta magát belemanőverezni. Fellépett például a multik, a nemzetközi korporációk térnyerése ellen. Sok vitát váltottak ki a rendelkezéseik, de a kezdeményezések jórészt védhetőek voltak. Valamit hoztak – pénzügyileg és politikailag –, és valamennyit elvittek, a dolgot lehet több oldalról szemlélni, de komolyabb törést nem jelentett a bevezetésük. 
Hasonló a helyzet a bankadóval. Az állami költségvetésnek mindenképpen jót tett, a polgároknak már nem annyira, hiszen a bankok a pluszterheket különféle trükkökkel jórészt visszaterhelték a polgárokra. A közgazdászok mindkét esetben figyelmeztettek a folyamatok egyéb kockázataira is –, de komolyabb következményei nem lettek ennek az ügynek sem.
Rezsicsökkentést majdnem minden országban végrehajtottak az elmúlt években. Különböző mértékben és különböző technológiákkal, persze, köszönhetően elsősorban az energiahordozók világpiaci ára csökkenésének. Tény, hogy Magyarországon ezt nagyon „Kádár népéhez” lehajolva interpretálták az embereknek, de komolyabb gond e téren sem keletkezett. 

Van egy cinikus mondat: a modern világ arról szól, hogy korszerű manipulációs technikák használatával a társadalmak három százaléka átveri és orránál fogva vezeti a kilencvenhét százalékot. 
Olyan mondat ez, amelyre napjainkban nem szabad legyinteni. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy az emberek többsége igényli is, hogy vezessék őt.
Olyan mondat ez, amely sok mindent megmagyaráz az életünkről. A reklámok fontosságát, a marketing majdhogynem mindenhatóságát is. „Drágám, most nekem hiszel, vagy a saját szemednek?” – kérdezte feleségétől a hűtlenségen kapott férj, aki azon nyomban egy hihetetlenül ravasz történetet talált ki arról, hogy itt lényegében nem hűtlenség, hanem a feleség érdekeit szolgáló tevékenység történik. És a feleség hitt a mesének.

Csakúgy, mint a felvidéki magyarság fele. Amely most egy kicsit beremegett, amikor azt hallotta, hogy a Most-Híd nem akar együttműködni az MKP-val a következő választáson. Sőt, tovább is mentek: még a minimális együttműködésre sem képesek a számunkra létfontosságú területen, a kisebbségi oktatásügy területén sem. S az ezt szorgalmazó civil egyesületet, a Kerekasztalt „piszkos politikai játékkal” vádolták meg.

Elhangzott a Felvidéki magyar papi sorsok a hontalanság és a kommunizmus időszakában Csehszlovákiában című egyháztörténeti konferencián március 8-án az Ipolynyéki Községi Hivatal dísztermében.

 Tisztelt Egybegyűltek!

Sajnálom, hogy más, korábban rögzített programom miatt ma nem lehetek itt személyesen, de biztosítani szeretném Önöket arról, hogy lélekben jelen vagyok. Nagyon fontosnak tartom ugyanis a mai konferenciát. A programot látva az a benyomásom, hogy ez a konferencia lényegében a felvidéki magyarság spirituális esélyeiről, megmaradásáról, szellemi-lelki épségéről szól.

A nagy igazságok egyike ugyanis kérlelhetetlenül nehezedik ránk is: a biológia törvényei alól senki nem képezhet kivételt, ez pedig esetünkben azt jelenti, hogy egy korosztály elmenetelét vagyunk kénytelenek tudomásul venni. Egy olyan korosztályét, amely már az „új viszonyok” közé születetett, amely már nem élte meg élményként a történelmi magyar királyság fennállását, s amely első generációs kisebbséggé vált itt, ezeréves szülőföldjén. Egy olyan korosztályét, amelynek a semmiből kellett újraépítenie önmagát.

Több éves igyekezet gyümölcseként szerdán megvalósult a közmeghallgatás az Európai Parlamentben, amely
az európai őshonos kisebbségek problémáival és azok megoldásával foglalkozott. Az Európa különböző részeiről meghívott szakértők, civil szervezetek képviselői, nemzetközi szervezetek munkatársai, illetve tudományos intézmények vezetői szakmailag megalapozott, átfogó elemzést nyújtottak a témáról. Az MKP többek között meghívta a FUEN (Az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniója) elnökét is a rendezvényre, aki exkluzív áttekintést adott a kérdés európai helyzetéről.

Április 22-én az őshonos kisebbségek helyzetéről tartanak meghallgatást az Európai Parlamentben.  A félnapos nyilvános meghallgatásra, amely az őshonos kisebbségek Európai Unión belüli jelenlegi helyzetét, illetve a változtatási lehetőségeket kívánja az érdeklődők számára feltárni, az Európai Néppárt Állampolgári jogok, bel- és igazságügyi (LIBE) szakbizottsági tevékenységén belül kerül sor.

Legutóbb 2009-ben, a parlament plenáris ülésén volt szó a nemzeti és őshonos kisebbségek jogairól. Az elmúlt választási időszak második felében az akkori kisebbségi Intergroup már szorgalmazott egy hasonló meghallgatást, ám mire átütötték a politikai érzéketlenség falát, kifutottak az időből. A LIBE szakbizottság néppárti képviselői körében azért született döntés a mostani meghallgatásról, mivel az utóbbi évek gazdasági, társadalmi és szociális változásai nem igazán kedveznek az őshonos kisebbségek hatékonyabb jogérvényesítésének.

Vannak helyzetek, amikor az ember akkor viselkedik okosan, ha elcsendesül és végiggondolja az összefüggéseket, amelyek az adott pillanathoz vezettek. A könnyek, az érzelmek ilyenkor nem sokat segítenek – persze visszafogni sem érdemes őket. De az értelem talán hasznosabb partner ilyen pillanatokban.

Idén júniusban kellene találkoznunk a negyvenedik éves érettségi találkozónkon. Emlékszem, öt évvel ezelőtt mennyire meglepődtetek mindnyájan, amikor azelőtt, hogy mindenkinek szót adtunk volna, mondja el, mi történt vele az elmúlt öt évben, mindenki elé vágva azt kérdeztem a csapattól: tud-e valaki az osztály olyan volt tagjáról, aki már nem él, elhagyott bennünket? A pár nappal azelőtti hírekre reagáltam akkor, amelyek arról szóltak, hogy a párhuzamos osztály két tagja is elhunyt az elmúlt időszakban.

Mindenki ijedten tekintett magába a kérdés hallatán, s utána felszabadult örömmel állapítottuk meg, hogy némiképp kivételek vagyunk, talán a sors kegyeltjei: a mi osztályunkból – dacára annak, hogy 1975-ben érettségiztünk – még mindenki él.

A gyermekekkel szemben elkövetett internetes szexuális visszaélésről szóló állásfoglalásAz Európai Parlament március 11-ei ülése jóváhagyta a gyermekekkel szemben elkövetett internetes szexuális visszaélésről szóló állásfoglalást. Örülök, hogy a közös állásfoglalásba több olyan megfogalmazás is belekerült, amit én terjesztettem be. A gyermekek szexuális kizsákmányolása és a gyermekekkel szemben elkövetett szexuális visszaélés online megjelenítése olyan súlyos bűncselekmények, amely átfogó megközelítést tesz szükségessé. Ennek magába kell foglalnia a bűncselekmények eredményes felgöngyölítését, az elkövetők felelősségre vonását, a gyermekkorú áldozatok védelmét, valamint a jelenség megelőzésére vonatkozó lépéseket.

Többek között a fenti kérdésre is keresték a választ az Európai Parlamentben összegyűlt szakértők, uniós polgári kezdeményezéseket benyújtók és az EP, valamint az Európai Bizottság képviselői a február 26-án tartott nyilvános meghallgatáson, amelynek a Petíciós Bizottság részéről a társszervezője lehettem.

A polgári kezdeményezés lehetősége a legújabb uniós polgársághoz kapcsolódó jog, amelyet a Lisszaboni Szerződés vezetett be. Születésekor támogatói az uniós demokrácia megerősítésének esélyét látták a közvetlen demokrácia uniós szinten megjelenő eme eszközében. Való igaz, az elképzelés lehetővé teszi – az azt szabályozó rendelet szerint –, hogy egymillió uniós polgár bizonyos feltételek teljesülése mellett közvetlenül javaslatokkal éljen az európai agendát illetően.

Pontosabban fogalmazva, a rendelet hatályba lépése óta a példák azt mutatják, hogy az uniós polgárok szava túl halk, elveszik az uniós szabályozási és adminisztrációs rengetegben. A jelenlegi jogszabályi keret és az ehhez biztosított technikai háttér a leginkább arra alkalmas, hogy elbátortalanítsa még azokat az uniós polgárokat is, akik elszántságot mutatnak a közös uniós témák iránt. Az adatok azt mutatják, hogy eddig egyetlen kezdeményezés sem érte el, hogy az általa megfogalmazott témában az EU további politikai vagy jogalkotási lépéseket tegyen. Felvetődik a kérdés, soknak vagy kevésnek bizonyul-e az az egymillió polgár, akinek javaslatát az Európai Bizottság elveti. Nem jutott tovább a regisztrációs szűrőn az Európai Kisebbségek Föderális Uniója (FUEN) által benyújtott kisebbségi jogok erősítését szorgalmazó ún. Minority Safe Pack sem. A kezdeményezők az Európai Unió Bíróságához fordultak, így jelezve egyet nem értésüket az Európai Bizottság elutasító válaszával. Az ügy folyamatban van.

Az igazság az, hogy az agyam és a szívem nem fogadja be a történteket: Pázmány Péter egyházmegyéje konfliktust gerjesztett a bencés renddel. Hívő emberként lemerevedtem e hír hallatán s akaratom küzd az egyetlen lehetséges magyarázat ellen: a jelenlegi, félig magyar nagyszombati érseket akarják valakik a háttérből (megint ez a furcsa háttér, mint Bezák érsek esetében) felhasználni arra, hogy fejezze be az egyházi-tulajdonjogi kapcsolatok magyarországi szálainak elnyesését a komáromi bencés kapcsolat lenullázásával és a tulajdon elorzásával.

Tavaly emlékeztünk meg az ún. bársonyos forradalom 25. évfordulójáról. Már aki megemlékezett, természetesen, hiszen olyan is van, aki azt mondja, semmit nem vett észre negyedszázaddal ezelőtt. (Tényleg, felmelegíthető a szakállas vicc: ha nincs forradalom 1989-ben, ki lenne ma a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnöke? Robert Fico, természetesen!) 
Bántó volt látni, ahogy a szlovákiai magyar társadalom ignorálta ezt az évfordulót. Tartok tőle, hogy csak az értékrend nélküli emberek képesek erre. 
A megemlékezés ugyanis nem azt jelenti, hogy mindent pozitívumnak látunk vagy láttatunk, ami azóta történt. Ellenkezőleg: egy korrekt megemlékezés lehetőséget nyújt egy igazi, mély önvizsgálatra. Ne mondja senki, hogy nincs rá szükségünk.
Mivel bántott a dolog, fogtam magam, s a nyitrai egyetem Közép-európai Tanulmányok Karával szerveztünk egyet az egyetemen. Azt hiszem, méltó volt – de egyébként mély csend honolt a szlovákiai magyar tájakon.

Nézem az idős embert, ősz fejét, sovány arcát, egyenes tartását - és meg kell, hogy valljam, szimpatikus nekem. Szimpatikus az a határozottság is, amellyel a szavait megformálja. Jóval nyolcvan fölött jár, a mozgása már darabos, nehézkes, de az akarat ott sugárzik a mondataiból. Sokan nem is értik, mit akar: egy harminc évvel ezelőtti történetről beszél, a híres-hírhedt angliai bányászsztrájkról, egy hatalmas politikai küzdelemről, s annak egy mellékhajtásáról, amelynek ő akaratlanul is a szenvedő alanyává vált. 
Reggel még nem gondoltam rá, hogy ennek az idős angol embernek a gondjai is az én vállaimra zuhannak. A Petíciós Bizottság svéd elnök asszonya nagyon megörült, amikor meglátott, s minden előzetes figyelmeztetés nélkül arra kért, hogy vezessem a bizottság aznapi ülését, mert nagyon rosszul érzi magát, orvoshoz kell mennie. Jöttek tehát sorban a spanyol környezetvédelmi problémák, a norvégiai és angliai örökbefogadási folyamatokkal kapcsolatos kifogások, a furcsa olasz helyhatósági döntések által előhívott petíciók - s a végén még ez az idős ember is, aki négy, mára már elhunyt kollégáját is képviselte a bizottság előtt, s aki megtört egészséggel, de töretlen akarattal az igazukért jött ide, Brüsszelbe. Végigjárták már az elmúlt három évtizedben az összes brit és európai fórumot, s mindenütt elutasították őket. Most mégis, harminc év után is, az igazság létezésébe vetett hit hozta ide őt, az Európai Parlament Petíciós Bizottsága elé. S mondja, jól megformált, határozott mondataival mondja a történetet, mondatai csiszoltságán érződik, hogy sokadszor teszi ezt.
1984. március 6-án a történelem egyik legnagyobb sztrájkja tört ki Nagy-Britanniában. Az 1979-ben hivatalba lépett konzervatív Margaret Thatcher, Nagy-Britannia első női miniszterelnöke évek óta készült az erőpróbára a szénbányászokkal, akiknek sztrájkja 1974-ben megbuktatta Ted Heath kormányát. A költségvetésre súlyos teherként nehezedett a veszteséges bányák támogatása, így már 1981-ben tervbe vették 23 üzem bezárását. A sztrájkfenyegetés hatására a kabinet akkor visszakozott, de a Vaslady megkezdte a szénkészletek felhalmozását és az erőművek olajra átállítását, hogy az elkerülhetetlennek látszó sztrájk ne béníthassa meg az ország energiaellátását.

„Ami a testben a lélek, az az ember, a nemzet és Európa számára az identitás” – mondta november végé az EP strasbourgi ülésén Ferenc pápa, és valószínűleg nagyon igaza volt. Európa egy elbizonytalanodott kontinens képét mutatja – s ebből a bizonytalanságból fakad az is, hogy nem képes definiálni és felmutatni értékeit. Amennyiben ugyanis képes lenne ezt megtenni, ott a hagyományos európai nemzeti  közösségek által kitermelt kulturális értékek lennének a meghatározók, s akkor nem lenne kétséges, hogy ebben a képben megkerülhetetlen szerepe kell, hogy legyen a hagyományos európai kisebbségi közösségeknek is.

Biztató jelek

Amíg pár száz évvel ezelőtt nem volt kétséges, hogy mit jelent európainak lenni, s melyek az európai kultúra és identitás alappillérei, az mára – a jelentős Európán kívülről jött betelepedések hatására is – viszonylagossá vált. Ám mintha ez ellenreakciót is kiváltana, Európában egyfajta reneszánszát is éli a nemzeti önújrafogalmazás gondolata. Az élen a skótok, a katalánok, a flamandok, a baszkok járnak, s ez a mozgás természetesen kihatással van a klasszikus számbeli kisebbségek életére is. Nálunk nem igazán kapott megfelelő sajtónyilvánosságot az a tény, hogy jelentős pozitív elmozdulás következett be az elmúlt években például a skandináv országok kisebbségpolitikájában. A számiknak (lappoknak) például már önálló parlamentjük van mindhárom országban, önálló költségvetést biztosít számukra az állam, s figyelemre méltó nyelvi jogok birtokába is jutottak.

Itt van egy új, vizualitásában is érdekesnek ígérkező év, amely nemcsak tisztelettel, visszafogottan kopogott az ajtón, hanem egyenesen ránk zuhant. Magával hozott némi bizonytalanságot, némi félelmet a jövőtől - de bizonyos reményt is arra, hogy kellő összeszedettséggel reményteljesebben tudunk előre haladni, mint elődeink száz évvel ezelőtt.

Mert száz évvel ezelőtt még úgy-ahogy egyben volt az ország, egyben a nemzet - bár az már látható volt, hogy a nagy háború egyre növekvő hullámai mindveszélyesebb helyzeteket gerjesztenek.
De mi nem figyeltünk oda arra, ami történik. Amíg a román bankok csendben, módszeresen vásárolták fel a földet Erdélyben, amíg a csehek a szlovákokkal egyezkedtek csendben Amerikában, s amíg a délszlávok is a fű alatt, a legnagyobb diszkrécióban próbáltak szervezkedni, addig a korabeli magyar elit víg dáridóval múlatta az időt, nagyokat vadászott és hangosakat danarászott.

Azután eljött 1918 és széthullottunk, mint egy marék kéve. Tisztelet annak a kis számú katonának és civilnek, akik - megpróbálván menteni a helyzetet - ellenálltak és komoly regionális sikereket is elértek.
Rájuk is emlékezünk ma, a tisztességgel helytállókra. S ha valakit szellemi elődeinknek tekintünk, akkor ők azok.