Hiába, a sors nagy rendező, ezt el kell ismerni. S néha talán igazságos is. Még a torz viszonyok után sóhajtozóknak is megadja azt, amire vágyakoznak.
Eddig csak sejtettük, hogy valahol gondok vannak a nyugat-európai közélet és politika háza táján, most – sajnos – már tudhatjuk is.
Gyanús volt, amit eddig tapasztaltunk. Egy posztkommunista országból származó ember jogosan furcsállhatta, hogy ha kikerült Európa nyugati felébe, akkor ott két „menő” téma van: a homoszexualitás és az abortuszra való jog. A többi témát csak úgy foltozgatták, hiszen komolyabb érdemi vitákra nem volt szükségük. Európa nagyjából helyes pályára állította magát a második világháború után, a gazdaságaik működnek, s nem voltak kénytelenek olyan négy évtizedes diktatúrát sem elszenvedni, mint Kelet-Közép-Európa népei. Itt deformálódott a magántulajdonhoz való viszony, s teljesen átalakult a termőföldhöz és az ipari termelőeszközökhöz való kapcsolat is azáltal, hogy mindent szocializáltak. Kelet-Közép-Európában a polgárok, de a közélet szereplői is arra kényszerültek, hogy valós problémákkal foglalkozzanak. Az egyik legkeményebb feladat ezen a téren a szocializmusból a kapitalista viszonyok modernebb formájába való átmenet volt, amelyben nem segített senki, s amely ennek megfelelően – mert a sors talán e téren is igazságos rendező volt – jócskán felemásra sikeredett.
Az alaptétel igazságát azonban ez nem változtatja meg: Európa keleti fele az elmúlt fél évszázadban jórészt valós problémákkal, míg Európa nyugati fele nagyrész álproblémákkal foglalkozott.
S most közénk csapott egy realitás, amely a kontinens mindkét felét érinti. A migránsválság valós probléma, és már átgyűrűzött a nyugati részekbe is.
S ekkor megmutatkozott, hogy a király meztelen. Ezt persze nem akarja beismerni (egyelőre), de látható, hogy egyre szélesebbre nyílik az olló a balliberális politikusok és a közvélemény között. S ez csak a kezdet.
Mondhatjuk, persze, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz észhez térni Európa nyugati fele is. Ez valószínű, csak félő, hogy akkorra már bizonyos folyamatok visszafordíthatatlanokká válnak.
Most ott tartunk, hogy Merkel azt mondta: jöjjetek, s ma azon vitatkoznak Németországban, hogy mennyien is özönlöttek be az országba augusztus óta. Igen, a precíznek tartott németek sem tartották be a saját törvényeiket sem, és nem készítettek még csak névsort sem a bevándorlókról. A sajtó most amiatt dühöng, hogy más számot mond a rendőrség (Magyarországhoz hasonlóan ők mondják a legmagasabb számot), mást a bevándorlási hivatal és mást a társadalmi integrációért felelős hivatal. S közben egyre több tartományi vezető fordul Merkel ellen, egyre többen mondják, hogy hiba volt, amit csináltak, egyre többen mennek ki az utcára is tüntetni, s egyre inkább nő a társadalmi elégedetlenség.
A szakemberek pedig azt mondják, hogy ha következetesen akarnák alkalmazni a genfi konvenciót (tehát tényleg nem visszaküldeni azokat, akik valódi menekültek, akiknek az élete forog kockán), akkor a migránsok 3 százaléka teljesíti csupán eme konvenció feltételeit. A családos migránsok száma Németországban a német kollégák szerint nem haladja meg a bejöttek 15 százalékát – a legtöbb az egyedülálló (egyelőre egyedülálló), életerős fiatal. S azt is mondják, hogy majdnem mindenki szíriai menekültnek vallja magát (nem csoda, ha maga Merkel mondta, hogy a szíriai menekültek közül egyet sem küldenek vissza), ugyanakkor a német hivatalok szerint a Németországban bemutatott szíriai útlevelek 38-40 százaléka hamis. Hogyisne, a Merkel-szelfi az alvilágnak kínált soha nem látott üzletet: a múlt héten az egyik holland újságírónő csináltatott a regnáló holland miniszterelnöknek két nap alatt 2000 dollárért Ahmad Malek kitalált névre, de valós fotóval olyan jó minőségű hamis szír útlevelet, amelyről a német illetékes hivatalnok azt mondta, hogy elfogadja, szerinte nem hamis.
Az jött be tehát, aki csak akart – s a folyamat masszívan folytatódik.
De legalább olvasnának a nyugat-európai politikusok! Kötelező olvasmányként kellene eléjük tenni Tino Szanandadzsi svédországi közgazdász tanulmányát, amelyet a kutatásairól írt. Szanandadzsit azért tartják a nemzetközi szakemberek is megbízható forrásnak, mert maga is iráni kurd menekült, két évtizeddel ezelőtt telepedett le Svédországban, s tudományos munkásságának egyik kutatási célja épp a betelepültek életkörülményeinek feltárása. Őt magát tehát biztosan nem lehet menekültellenességgel meggyanúsítani, mivel maga is migráns. Ő írja, hogy kutatásai azt mutatják, hogy a Svédországba betelepült idegenek közül sokan nem tudtak beilleszkedni a társadalomba. 15 év svédországi lét után is a betelepültek 42 százaléka hosszú távú munkanélküli (tehát nem, hogy felemelnék a svéd társadalmat, hanem lefelé húzzák a szociális ellátó rendszert), a Svédországban kifizetett összes szociális juttatás 58 százalékát a be nem illeszkedett migránsoknak fizetik ki, s az iskolákban is a legrosszabb oktatási eredményeket produkálók 45 százaléka migráns vagy annak a gyermeke (holott a társadalmi jelenlétük még ma is csupán pár százalék). Szanandadzsi kutatási eredményei tehát azt mutatják, hogy illúzió azt várni, hogy majd a migránsok fogják megoldani Nyugat-Európa demográfiai és a nyugati gazdaságok utánpótlási problémáit.
