Van egy kollégám a Petíciós Bizottságban, befolyásos tag, svéd liberális. Irányomban korrekt, de a jelenlegi magyar kormányt nagyon nem szereti. Nem beszéltem még vele erről mélyebben, de az az érzésem, hogy van egy régebbi baráti kapcsolata a volt SZDSZ köréből, akik napra készen ellátják őt információval. A világlátás ugyanis, amelyet felszólalásaiban tolmácsol, leginkább a volt SZDSZ-esek világlátása. Az én véleményem szerint egy nagyon torz világlátás.

A kölcsönös viszonyunk – ennek ellenére – korrekt. Igaz, túl sokat nem beszéltünk eddig a jelenlegi európai liberális világlátás kiüresedett voltáról és a volt SZDSZ káros és önpusztító torzulásairól, azért sem, mert nem akarom magam ellen fordítani őt. Érzem, hogy mindennek eljön majd az ideje.

Beszéltünk azonban más dolgokról, s valamilyen oknál fogva szinte szívta magába a szavaimat. Azt kérdezte ugyanis, szerintem miért reagál Kelet-Európa eltérően a migrációs válságra, mint Nyugat-Európa nagy része.

Levezettem neki az elmúlt fél évszázad eltérő történelméből fakadó,  különböző pilléreket az értékrendjében tudó szocializációs hatásokat, amelyek Nyugat-Európát jórészt elpuhították és mesterséges témákkal való foglalkozás irányába ösztönözték mondván, hogy ez a modernizáció útja. Kelet-Európa viszont állandóan bukdácsolt, gyakran fuldokolt, s nem ért rá mesterséges agymenésekkel foglalkozni, hanem produkálnia kellett. Jól vagy rosszul, de az elmúlt 60 évben nagyon komoly, néha a szó szoros értelmében vérre menő helyzetekben kellett válaszokat találnia. S ez arra késztette őt, hogy reálisabban szemlélje a világot, s valós problémákra – mint a migránsválság is – életszerűbb válaszokat tudott produkálni.

Nem tudtam meggyőzni őt, de éreztem, egyre csökken az ellenállása. Az ellenérvei egyre erőtlenebbek voltak – s közben a hírek is arról szóltak, hogy a migránsbefogadó mintaországban, Svédországban is egyre növekednek a problémák.  

November 12-én – fontos a dátum, egy csütörtöki napon a fekete péntek, 13-a előtt – a Petíciós Bizottság a Mikó kollégium ügyét tárgyalta. A románok mindent bevetettek, hogy elérjék azt, amit a bizottság jogászai javasoltak: az ügy megtárgyalás nélküli lezárását, mivel a román bíróság már – úgymond – döntött az ügyben. A román diplomácia még szóbeli jegyzéket – non papert – is bevetett az utolsó délután, elbizonytalanítva ezzel még a néppárti barátainkat is.

A téma felvezetése után, mindjárt a tárgyalás elején szót kértem, s azt mondtam, nem tartanám helyesnek, ha a bizottság a kérdés megtárgyalása nélkül Ceaucescunak adna igazat. Ezen megütköztek, felkapták a fejüket. Azzal folytattam, hogy nekünk az igazságot kellene keresnünk, azt, hogy ki építette fel ezt az intézményt és ki működtette mindaddig, amíg az állami-politikai erőszak el nem vette tőle. Nem kérdés, mondtam, hogy ezt az erdélyi reformátusok tették meg, s a román kommunista állam törvénytelen módon kobozta el tőlük. S Romániában nem a jogállamiságnak megfelelő restitúciós törvényeket hoztak – a román bíróságok így nem is hozhattak az igazságnak megfelelő döntést. Épp ezért került az ügy az Európai Parlament elé.

Komoly vita kerekedett, először a görög konzervatív barátom állt mellém, majd a svéd liberális is. Végül a többség átállt erre az oldalra, a bizottság befogadta a petíciót, és levéllel fordul a román kormányhoz az ügyben. 

Még három programpont megtárgyalás következett, utána pedig szünet. A szünetben odajött hozzám a svéd kolléga, eléggé zavartan viselkedett. Elnézést kért, hogy kicsit indiszponált volt, majd azt mondta: – Tudod, nem érzem jól magam. Ma délután ugyanis bejelenti a miniszterelnökünk, hogy Svédország is bevezeti a határellenőrzést.

A tekintetében szégyenkezést és zavarodottságot láttam. S akkor még egyikünk sem tudhatta, mi történik majd Párizsban, 13-án...