Európában nagyon sokan leírták már, hogy a karácsony az év legszebb, legbensőségesebb ünnepe. Mindannyian kicsit visszatérünk ilyenkor gyermekéveinkbe, mindannyian megpróbálunk egy kicsit jobbak, befelé fordulóbbak, értékesebb emberek lenni. Mindannyian kicsit új értelmeket is keresünk létünknek ilyenkor.

Karácsonykor elcsendesedik a világ, ilyenkor senki nem utasítja vissza a felé nyúló kezet, mindenki próbál valamit, akárha valami apróságot is adni a másiknak, érezvén, hogy aki ad, ilyenkor is az a lélekben gazdagabb. Sokan sokszor felsóhajtottak már, hogy ha a kereszténység mást nem is adott volna az emberiségnek az elmúlt két évezred során, csupán „csak” azt az életérzést, amely minden jóindulatú embert eltölt ilyenkor, már ez is pótolhatatlan lenne. Ilyenkor gyakran még a fegyverek is elhallgattak, s a világháborús lövészárkokból is előbújtak az elgyötört katonák, hogy az addigi ellenségek együtt énekeljék el karácsonyi énekeiket, s próbáljanak valami értelmesebbet, felemelőbbet becsempészni állat-létük eldurvult viszonyai közé.

Szükségünk van erre az életérzésre.

Mára azonban mintha ez is megváltozott volna némiképp.

A karácsonyi összejöveteleken, ahol sok ember találkozik, mintha bizonytalanabbul éreznénk magunkat. Rendőröket, katonákat látunk mindenhol, ahol potenciálisan több ember találkozhat. Óvintézkedéseket tapasztalunk, mindenre odafigyelni igyekvő biztonsági embereket, akik egy dologra koncentrálnak: nehogy valami rossz, valami visszafordíthatatlan történjen az ünnepek alatt.

S ilyenkor talán fokozottan átéljük a betlehemi történet kulisszatitkait: ott is láttuk a katonákat, ott is láttuk a római hivatalnokokat, akik megpróbálták a hatalom által előírt mederbe szorítani a történéseket. Ott is érezhettük a római hatalom félelmét és a zsidó őslakosok bizonytalanságát. Ott is érezhettük az emberi lét kiszolgáltatottságát, a jászol-lét didergető pőreségét.

De ott is megjelent valami, ami felemelte a szívet és a tekintetet, ami reményt öntött a legelkeseredettebb emberi lélekbe is. S ami máig sugárzó erővel képes bearanyozni a bizonytalansággal szembesülő, kiszolgáltatott emberi létet.

Mondhatnánk most, 2015-ben, s kérdezhetnénk egymástól is, milyen világban élünk, ahol a világterrorizmustól való félelem még ezt a szép, ember feletti kisugárzású ünnepet is képes beárnyékolni. Ahol emberi létükből kivetkőzött terroristák akarják megszabni a viselkedési normákat, amelyeknek központi eleme a félelem lenne.

Ám talán éppen erről van szó ezen az ünnepen: az emberi lét fölé emelkedő reményről, s üzenetéről – ne féljetek! Arról, hogy a bigottság, a rosszakarat, a gyűlölet nem győzhet a világban. Arról, hogy a legnagyobb erőt mégis csak a Kisded által tolmácsolt emberi alapérték: a szeretet képviseli.

Egy pillanatig nem akarom ezzel az írással azt sugallni, hogy nem kell résen lenni. De azt igen, hogy ezen az ünnepen sem szabad feladni a reményt. S főleg nem szabad beengedni a mindent elárasztó zsigeri félelmet a lelkeinkbe.

Inkább talán afölött kellene elgondolkodnunk, hogyan tudnánk holnaptól úgy megváltozni egy picit, hogy világunkban kevesebb esélye legyen a rossznak, s nagyobb esélyt kapjon a Jó.

 (Megjelent a Szabad Újságban)