Újabban mintha az eddiginél több írás-elemzés jelenne meg a demokráciáról, annak esélyeiről, jövőjéről. A jelenség nem intézhető el egy kézlegyintéssel. Nem intézhető el azzal, hogy ez az új féldiktatúrák játéka, orosz, kínai, török internetes portálok provokációja, azok politikai játéka, akik érdekeltek a klasszikus demokráciák meggyöngítésében.
A demokráciával kapcsolatos kételyek ugyanis állandóan jelen voltak-vannak az elmúlt évtizedek-évszázadok elemzéseiben.

Ismert például Alexis Tocqueville véleménye, aki szerint szerint a demokrácia és szabadság fogalma ellentétes. Ő eltökélt híve volt a szabadságnak, de a demokráciának már kevésbé. J. S. Mill a korlátlan demokráciában a "többség zsarnokságának" a veszélyét látta, az egyén szempontjából pedig mindegy, hogy egy személy vagy a sokaság zsarnokságához kell-e alkalmazkodni.

G. Fedotov azt írta, hogy a demokráciát eltorzította a XIX. századi ateista materializmus, amely lefejezte az emberiséget. Joseph Schumpeter xx. századi osztrák államférfi a demokráciát a vallásától megfosztott intellektuel hitpótlékának nevezte. Figyelmeztetett rá, hogy nem lehet a demokráciát helytől és időtől függetlenül vizsgálni.
Ronald Reagan szerint a demokrácia nem annyira a kormányzás módja, mint inkább a kormányzat korlátozásáé, hogy ne akadályozhassa az emberben azoknak a fő értékeknek a fejlődését, amelyeket a család és a vallás ad a számára.
A legtöbb kritikus az általános választójog hiányosságait hozza fel kritikája fő pontjaként. Azt a tényt, amely valóban el kell, hogy gondolkodtasson mindenkit: a tömegdemokráciában ugyanis a kétszeres Nobel-díjas tudósnak ugyanúgy egy szavazata van, mint az írástudatlan polgárnak. S ez a tény valóban komoly deformációk forrása lehet. A történelemben ezt az anomáliát is megpróbálták különböző technikákkal kiküszöbölni (műveltségi szinthez vagy adófizetési kvótához kötötték például a választójogot), de minden ilyen technika több kérdést vetett fel, mint amennyit megoldott.
Tocqueville a XIX. századi Egyesült Államok tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy a demokrácia a középszer uralmát jelenti. Dosztojevszkij pedig egyenesen a XIX. század legostobább találmányának tartotta az általános és egyenlő választásokat.
Kételyeit Churchill is megfogalmazta, de elismerte, hogy eleddig senki nem talált ki jobb kormányzási módszert. S bizonyára ez a lényeg: a néha gyengének tűnő, gyakran billegő demokrácia eddig győztesként került ki minden más társadalmi berendezkedéssel való konfliktusából. Talán egy dolog miatt: egy diktatúra bizonyos körülmények között valóban hatékonyabb tud lenni, mint egy demokrácia (lásd pl. Sztálin és Hitler rezsimjeit), hosszú távon azonban ott veszíti el a versengést a demokráciával szemben, hogy egy diktatúra elnyomja az önkorrekciós készségét, míg a demokrácia alapja éppen ez: a minden hatalom leváltható elv alapján képes az önkorrekcióra.
Bizonyára az sem véletlen, hogy egy-egy diktatúra bukása, egy-egy diktátor halála után beindul a társadalom öntisztulása: a diktatúrát, diktátort dicsőítő szobrokat eltávolítják, a törvényeket, történelemkönyveket átírják, megváltoztatják az utcaneveket – míg demokráciában ilyesmire nincs szükség.
Napjainkban azt is ijesztő látni, ahogy néhány országban (volt kommunista országokban is) azok, akik hatalomra jutnak, egy idő után maguk is olyan eszközökhöz nyúlnak, amelyek miatt volt politikai ellenfeleiket kritizálták. Olyanok is, akik annak idején - például diktatúrában - a rezsim ellenfelének számítottak: annak praktikáit újrafestik és némiképp finomított formában, de vastagon használják. Mert amikor a hatalomgyakorlás fő elemévé már nem a jó kormányzás, hanem a minden áron való hatalmon maradás válik, akkor valami nagyon elromlott az egész rendszerben.

Persze, nem új jelenség ez sem a történelemben. Már eddig is többen leírták, hogy a többség, ha van hatalma a terjeszkedéshez és a szerzéshez, meg is teszi. Arra is többen figyelmeztetnek, hogy ez veszejtette el a történelem valamennyi vezető osztályát és csoportját. Napjainkban talán naivnak is tűnhet a klasszikus figyelmeztetés, mely szerint szilárd társadalom nem a szemben álló érdekek egyensúlyával érhető el, hanem a tudatos önkorlátozással: azzal, hogy mindig utat engedünk az erkölcsi igazságosságnak.
A sokasodó és egyre inkább összeszoruló emberiség csak kellő önkorlátozással maradhat fenn, figyelmeztetnek többen. Hiába volt a hosszú fejlődés, ha az önmérséklet szelleme nem hatja át az embereket. A rablás és a birtoklás szabadsága megvan az állatoknál is. Ám az emberi szabadságban benne foglaltatik az önkéntes lemondás a mások javára. Kötelezettségeinknek mindig felül kell kerekedniük a szabadságunkon, mondják mindazok, akik a visszatérés fontosságát hirdetik a tiszta alapokhoz.
És itt vannak az újkeletű hatalmi technikák is, amelyek a civilizációs vívmányokat is gátlástalanul felhasználják céljaik kiteljesítése érdekében. Az információdömping például, amelyet sokan modern cenzúrának tartanak, vagy a legújabb „nagy” találmány: a félinformációkkal való manipulációk, a hazugságok hozzácsomagolása az evidens igazságokhoz, amellyel hitelesíteni lehet az álnokságokat is. Az ember igazságérzete relativizálódik ezzel, egy idő után már nem tudja, mi lehet igaz és mi nem. Sokan egyenesen azt mondják, hogy a jelentéktelen, túlrészletezett információk mértéktelen, felfoghatatlan áradata tökéletesen kifosztja a lelkünket és kimossa az agyunkat. Ez is egy olyan eszköz, amellyel nagyon csínján kell bánni.
Az orosz Szolzsenyicin például arra figyelmeztet, hogy a több évtizedes kommunista diktatúra éppen a legértékesebbet, a lelkeket marta szét, belső integritásunk egészségét, egyensúlyérzékét rombolta le. A kilencvenes évek elején írta az alábbi sorokat: „Kimondhatjuk: a társadalmi berendezkedés másodlagos az emberi kapcsolatok légköréhez képest. Ha az emberek emberségesek, elfogadható minden tisztességes politikai rendszer, ha viszont az emberek gonoszak és önzők, a legfejlettebb demokrácia is elviselhetetlen. Ha az emberekből hiányzik az igazságérzet és a becsület, az kiütközik minden rendszerben.
A politika nem a legfontosabb az ember életében, és közel sem áhított foglalatosság a többség számára. Minél nagyobb dérrel-dúrral zajlik a politika egy országban, annál inkább elsorvad a lelki élet. A politikának nem szabad felemésztenie a nép lelkierejét és alkotó szabadidejét. Az embernek a jogain kívül meg kell védenie, fel kell szabadítania a lelkét az értelmi és érzelmi élet számára.”
Milyen érzés ezt visszaolvasni 2017-ben? S azt a többek által megfogalmazott tételt, hogy egy jó demokrácia működtetéséhez elengedhetetlen a nép politikai fegyelmezettsége, a polgárok informáltsága, aktív társadalmi jelenléte?
S nem szabadna elfeledni a másik klasszikus intelmet sem: a személyiség tisztelete tágabb elv, mint a demokrácia.

A tömegek lázadása ?

2016-ban két olyan dolog is történt, amely valóban érvet adhat azoknak, akik úgy gondolják, a tömegek fellázadtak az ún. establishment uralma ellen. Trump elnökké választása és Brexit-népszavazás eredménye az, amire ismét csak nem okos dolog legyinteni.
Vannak, akik új világrend beköszöntéről regélnek eme jelenségek kapcsán. Véleményem szerint távolról sem erről van szó, hanem egyszerűen egy többé-kevésbé kaotikus reakcióról azokra a deformációkra, amelyeket a klasszikus demokrácia elkövetetett. Mert tényleg van náhény fontos dolog, amelyet nem tud kezelni, ez pedig az emberi kapzsiság, féktelen hatalomvágy és érzéketlenség. Napjainkban is tömegek érezhetik úgy, hogy a politikai és gazdasági elit nem törődik a gondjaikkal, csak a saját érdekeivel törődik, és elhanyagolja a tömegek problémáival való foglalkozást. Ez persze sokszor csupán szubjektív benyomás, de a jelek szerint ennek ellenére történelemformáló erő. S igen nehéz az érvelés ellene akkor, ha azt látjuk, hogy évről évre nő egyre kevesebbek vagyona és növekszik a lecsúszottak tábora. Akkor, amikor a volt német kancellárt kilóra megveszi a Gazprom, az Európai Bizottság volt elnökét pedig az egyik legbefolyásosabb amerikai bank, nehezen lehet érvelni a politikusok elvszerűsége mellett. Sokan mondják aggódva, hogy ebből, a társadalmi-vagyoni különbségek gáttalan növekedéséből egyszer baj lesz, s láthatjuk, hogy ennek az előszele már meg is érintett minket.
Erről értekezik – kissé eltérő felfogásban - a Foreign Affairs című amerikai havilapban két elismert tudós, R.O. Keohane, a Princeton Egyetem professzora és J.D. Colgan, a Brown University tanára is. Véleményük szerint a liberális globális világrend két bástyájában, nevezetesen az Egyesült Államokban – Trump elnökké választásával – és az Egyesült Királyságban – az EU-ból való kilépésre vonatkozó népszavazás eredményével – olyan populista erők győzedelmeskedtek, amelyek alapvetően megrengethetik a korábban éveken át uralkodó liberális világrendet.
Ráadásul, ami még veszélyesebbnek tűnik, az Egyesült Államokban nemcsak a különc, de mégis milliárdos Donald Trump, hanem a demokrata párton belül a nem csupán populista, hanem erősen baloldali Bernie Sanders is nagyon közel került az elnökjelöltséghez.
A szerzők úgy látják, hogy a nemzetközi gazdasági elit az elmúlt évek során olyan rendszert épített ki, amely kizárólag ennek az elitnek az önös érdekeit szolgálja, valamint gyümölcsöző kapcsolatot teremtett a politikai és a gazdasági elit között. Ahogy írják, alig tűnt fel valakinek, hogy a kapitalizmus eltérítette, saját érdekében használta fel a globalizációt, amelynek hasznából az egyszerű emberek ily módon kimaradtak. Azt írják, hogy az amerikai és brit események nyomán elérkezett az ideje e jelenség felismerésének és annak, hogy megfelelő eszközöket dolgozzanak ki annak érdekében, hogy megoldást találhassanak e válságra.
A demokrácia modern értelmezésének újragondolása lehet a továbbvivő eszme – és nem annak tagadása. Az anarchia, amely mindig fenyegető veszély ilyen helyzetekben, nem megoldás semmire. Nem szabad megfeledkeznünk a régi és új gondolkodók figyelmeztetéséről sem: a demokrácia erkölcs nélkül kiüresedik, eltorzul. És a szabadság garantálása nélkül elveszíti értelmét.
S főleg ne feledkezzünk el Karl Popper intelméről. Amikor a demokráciát választjuk, tisztában kell lennünk azzal, mit választunk, és milyen áron, és hogy amit választunk, az eszköz, nem pedig cél. Karl Popper huszadik századi filozófus azt mondta: "a demokráciát nem azért választjuk, mert annyira bővelkedik erényekben, hanem azért, hogy elkerüljük a zsarnokságot."
Úgy válasszuk tehát, hogy legyünk tisztában a hiányosságaival, és keressük, hogyan lehet leküzdeni őket.