A bizonytalanság – sajnos - korunk egyik kulcsszava. Érezzük jelenlétét mindennapjainkban, s fokozottabban féljük eljövetelét, ha a jövőről beszélünk.

Alig jönnek létre új munkahelyek Szlovákiában, ugyanakkor veszélybe egyre több munkaalkalom kerül. Romlik az emberek szociális helyzete, többen – munkalehetőség után indulva – el is hagyják szülőföldjüket. Panaszkodnak sokan, nem jó az emberek hangulata.

És akkor jönnek a szlovákiai kormánykoalíció, az SDKU, a Most, a KDH és az SaS politikusai azzal, hogy meg kellene emelni a saját fizetésüket. És az asszisztenseik fizetését. A kormány bukására volt szükség ahhoz, hogy ezt a rövidlátó kezdeményezést leállítsák.

S még meg sem szavazták a parlamentben a moratóriumot, máris jön az újabb pénzpocsékolás-hullám. Egyes kormánypártok már most fényűző választási kampányba kezdtek – pedig mindenki tudja, hogy a választások csak március 10-én lesznek. De a kormánypártokban a jelek szerint van pénz dögivel. Van mit szórni  karácsony előtt, és lesz mit szórni februárban is, az éles kampányban.

Erre lennének vevők az elszegényedés miatt egyre többet panaszkodó polgárok?

Az utolsó hónapjait töltő kormánykoalíció elszalasztotta annak lehetőségét, hogy egy jelentőségteljes alternatívát állítson fel a Smer-SD-vel szemben – állítja az MKP Országos Elnökségének tagja, Csáky Pál. „Mit ért el történelmi szempontból ez a kormánykoalíció? Visszajuttatta Robert Ficót a szlovákiai politika színtér központjába, mégpedig megerősödve. Ha ez Bugár, Sulík, Dzurinda és Figeľ sikere, akkor nem tudom, hogy ezt értékelhetem-e pozitívan. Inkább nem” – jelentette ki Csáky a SITA hírügynökségnek. Véleménye szerint a politikai alternatíva ez alatt a 15 hónapos kormányzás alatt maga is jelentős kételyeket keltett. „Én tapasztalatlanságot és önzést látok ebben” – állapította meg.

Néha úgy érezzük, a kelleténél is intenzívebbek azok a viták, amelyek tájainkon a nyelvhasználatról szólnak. A megemelt hőfok mintha éreztetné, hogy többről van szó, mint csupán egy nyelv használatának lehetőségéről.

Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy az egyébként jobb sorsra érdemes kelet-közép-európai régió eléggé instabil, turbulens helye a világnak. Országok alakultak, majd megszűntek, többnemzetiségű birodalmak jöttek létre a helyükön, érdekek csaptak össze az emberek feje felett, háborúk tizedelték őket. S ezt a változatos kavalkádot is túl kellett valahogy élni: egyénként is, de közösségként is. Bizony, gyakran megesett, hogy az állandósult változások között a nép ajkán élő nyelv volt az, amely a nemzet legmarkánsabb ismertető jelévé, összetartó erejévé vált. Így volt ez a lengyeleknél azokban az években is, amikor Lengyelország gyakorlatilag nem létezett, amikor – öt alkalommal – a szomszédos országok felosztották egymás  között.

Az elmúlt napok nyilatkozatháborúja után a szlovákiai magyaroknak elegük van a belhoni magyar politikusok egymásnak történő üzengetéséből. Ami az elmúlt napokban történt, az sokakban a szlovákiai magyar politikának a választóktól való teljes elidegenedése érzetét keltheti – s ez nagyon nem lenne jó. Próbáljunk tehát rendet tenni gondolatainkban.

Üldögélünk itt, 2011 őszén, várjuk a népszámlálási eredményeket, s reménykedünk abban, hogy nem lesznek olyan rosszak, mint amilyenek lehetnének. Időközben nyakunkba szakadt egy újabb választási küzdelem, amely eltiporni látszik még a haloványan megjelenő igényt is arra, hogy próbáljunk meg leülni egy nagy kerekasztal köré és legjobb tudásunk szerint legalább kísérletet tegyünk arra, hogy kielemezzük, 20 év demokrácia után hová jutottunk, s merre kellene az elkövetkezendőkben haladnunk.

Ígéretes rendezvénysorozatot szervez Pozsonyban a bársonyos forradalom évfordulójának tiszteletére a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete és az Esterházy János Társulás a Csemadok Országos Választmányának támogatásával.

„Rendszerváltás előtt és után – történelmi visszatekintés közéleti beszélgetések formájában" címmel először Boross Péter magyar, majd Ján Čarnogurský szlovák volt miniszterelnökkel folytatok beszélgetéseket. Mindkét beszélgetés témája a bársonyos forradalom, illetve azt az megelőző és az azóta eltelt időszak eseményei. Az első beszélgetésre, amelynek Boross Péter egykori miniszterelnök lesz a vendége, november 8-án 16.30 ó.-i kezdettel kerül sor a Csemadok nagytermében (Május 1. tér 11-13.).

Tisztelgés a tisztességesek előtt

Nézem Nagy Imre szobor-arcát az ötvenhatosok terén, a Kossuth-tér sarkában, ahogy visszafordul a Parlament felé és a térre néz, amelyen 1956. október 23-án ezrek álltak és követelték, hogy szóljon hozzájuk. Nézem a szobrász által megformált koponyát és arra gondolok, mi mindenen ment keresztül ez az ember. Kommunista múltja, szovjetunióbeli előélete mennyire határozták meg gondolatait és tetteit, a magyarsághoz való ragaszkodása mikor és mennyiben volt képes felülírni a pártfegyelem által megkívánt ideológiai kötődést. Igen ő annak a generációnak a tagja volt, akiknek politikailag állandóan egyensúlyozniuk kellett, akik soha nem tudhatták pontosan, mit hoz a holnap: felemelkedést-e, újabb esélyeket – vagy börtönt, estleg bitófát. Ehhez képest villámgyorsan képes volt felmérni a helyzetet akkor, október 23-a estéjén: amikor az akkor divatos pártbikkfanyelven, az ilyen fellépések kötelező forgatókönyve szerint kimondott megszólítást – elvtársak! – a tömeg kifütyülte, azonnal képes volt váltani. A polgártársak, magyarok megszólításra a tömeg már fergeteges tapssal válaszolt. Azon gondolkodom, a benne lévő lélek-iránytű gyors helyzetfelismerő változása vagy a mindig is benne lévő megalkuvás volt-e az, ami ezt kimondatta vele. Tényleg új fejezetet nyitni akaró felismerés volt ez, vagy akkor kezdődött élesbe forduló sodródása a különféle tömegjelenségek után?