Üldögélünk itt, 2011 őszén, várjuk a népszámlálási eredményeket, s reménykedünk abban, hogy nem lesznek olyan rosszak, mint amilyenek lehetnének. Időközben nyakunkba szakadt egy újabb választási küzdelem, amely eltiporni látszik még a haloványan megjelenő igényt is arra, hogy próbáljunk meg leülni egy nagy kerekasztal köré és legjobb tudásunk szerint legalább kísérletet tegyünk arra, hogy kielemezzük, 20 év demokrácia után hová jutottunk, s merre kellene az elkövetkezendőkben haladnunk.

Az elmúlt hetekben több emberrel is beszéltem arról, hogy itt az ideje kialakítani egy markánsabb nemzeti platformot, meghatározni egy nemzeti minimumot, amelyhez egyének és szervezetek is csatlakozhatnának. A mainál ugyanis még a nyolcvanas évek viszonyai közt kialakult féloldalas, a diktatórikus hatalom árnyékában meg-megvalósult gyenge önszerveződésünk is jobb volt. Kétségkívül jelen volt ott egy jól körülírható igény a közösség helyzetének javítására, amely a legalapvetőbb evidenciából indult ki: ennek a közösségnek magyarnak kell maradnia, s ilyen kommunitásként boldogulnia itt, szülőföldjén. Ennek a paradigmának része volt nemcsak az ehhez elengedhetetlen jogok megadásának szükségessége, de az intézményrendszer kialakításának igénye és az egész rendszer működtetésének törvényi garanciája is. Ad evidendum azt se feledjük el, hogy 1989 novemberében politikai önszerveződésünk is egy eléggé színvonalas, egyéni kezdeményezés alapján megvalósult konferencián kezdett el konkrét körvonalakat ölteni.
A kilencvenes évek első felében a súlypont átbillent a napi politikai aprómunka oldalára. A politikai, társadalmi, gazdasági viszonyok átalakítása rengeteg figyelmet igényelt és nagyon sok energiát vont el a közösségi igényekre való odafigyeléstől. Ám a három párt működésének idején is voltak olyan platformok, amelyek lehetővé tették a problémák megvitatását és szerencsés esetben közös álláspontok kialakítását. 1998 és 2009 között pedig az álláspontok kialakításának helyévé elsősorban a Magyar Koalíció Pártjának platformjai, műhelyei váltak, több-kevesebb sikerrel. Ez a modell azonban már akkor sem volt igazán működőképes, nem volt egészséges, hogy ebben a folyamatban az akkor létező egy párt olyan nagy szerepet kapott – s főleg ennek a megállapításnak az ellenpontja nem volt jó, nevezetesen az, hogy a potencionális társszervezetek, a civil szféra képviselői elkényelmesedtek, gyengén szervezték meg önmagukat, s a problémák megoldását elsősorban a politikától, a párttól várták. 2007 után az is világossá vált, hogy a viszonylag monopolhelyzetben levő MKP is csak a pártban és a kisebbségi közösségben végbemenő belső tisztázódás után tud ezzel a kérdéssel is hatékonyan foglalkozni.
2010 nem a viszonyok letisztulását, hanem bonyolódását hozta. A társadalmi-politikai megosztottság rögzült és mélyebbé vált. Ugyanakkor mindenki számára nyilvánvalóvá vált az is, ami ugyan addig is jelen volt köreinkben, de kellő akarat és empátia mellett úgy-ahogy kezelhető volt: az egyik oldalon nemzeti-elvi elkötelezettséget, a másikon egyfajta gyakorlati-érdekelvű hozzáállást előnybe helyező részekből áll ez az egyébként sem teljes, sőt igencsak torzult módon féloldalas szlovákiai magyar rész-társadalom. Mondhatjuk persze, hogy nincs új a Nap alatt, hiszen ez az az állapot csupán az összmagyar társadalomban régóta meglévő népi-urbánus táborok itteni  leképeződése. A tét azonban nálunk – és minden kisebbségi társadalomban – nagyobb: nem kevesebb, mint a közösség fennmaradása vagy eltűnése jelenik meg alternatívaként  a gondolatmenetek végén.

Eme kijelentés hallatán persze a magát pragmatikusnak valló oldal tiltakozik. A tények azonban könyörtelenek, mást mutatnak. Látható, hogy csupán csak dörgölődzéssel a szlovák oldal nem vehető rá arra, hogy átfogóbb megoldásokat fogalmazzon meg a kínálati oldalon – vagy akár csak  támogasson ilyeneket. Amitől a szlovák politika eddig tartott: az egységes szlovákiai magyar politikai erő és az e mögött álló politikai-társadalmi akarat mára szétforgácsolódott. Intellektus a magát pragmatikusnak mondó oldal mögött alig lelhető fel, s ami meg is jelenik, az inkább ijesztő, semmint előremutató. Néhány példa szemléltetőül, hogy nem a levegőbe beszélek: magyar szavazatokkal nem magyar nemzetiségű politikusok helyzetbe hozatala, amely a magyar közösségi igények iránti elkötelezettség szintjét csökkenti – ahelyett, hogy okos, egy irányba tartó politikával a saját közöségi potenciálunkat növelnénk. Olyan vegyes belső politikai-társadalmi fórumok kialakítása, ahonnan fokozatosan kiveszik a magyar nyelv használata – ahelyett, hogy törvényekkel és hatékony műhelymunkával megfordítanánk a magyar nyelv használatának csökkenését mutató tendenciát. A szlovák nyelvtudás abszolutizálása olyan torz módon, amely azt sugallja a szülőknek, hogy csak az az ember érvényesülhet ezeken a tájakon, aki ezt a nyelvet szlovák iskolában sajátította el – ahelyett, hogy azon gondolkodnánk el, hogyan tudjuk a többnyelvűséget előnnyé voltoztatni, mint teszik azt más kisebb népek. Ráadásul a szellemiekben eléggé könnyűsúlyúnak tűnő környezetvédelmi miniszter megvádolja a magyar polgármestereket, hogy azért nem akarják fejleszteni községüket, mert azok meg akarják őrizni annak magyar jellegét – ahelyett, hogy azon gondolkodnánk el, hogyan tudunk közösen községet, régiót fejleszteni úgy, hogy nem tűnik el községeink, városaink magyar jellege.

Kulcsfontosságú és megkerülhetetlen a Magyarországhoz való viszony kérdése. Itt is egy vicces alaphelyzet állt elő: azok, akik elutasítják a magyar állampolgárság felvételét (tehát az erősebb kapcsok kialakítását), szinte sportot űznek abból, hogy a regnáló magyar kormány és parlament döntéseit rendszeresen bírálják. Paradox módon úgy viselkednek, mintha Magyarország polgárai lennének, s a magyar kormány bárminemű döntése közvetlenül az ő bőrükre is menne. Természetesen lehet és kell bírálni is az arra érdemes döntéseket és az is világos, hogy több budapesti döntés szinte hívja maga ellen a bírálatot. Ám a konzekvens álláspont talán mégis csak az lehetne, hogy a „tartozik” és a „követel” oldalt megpróbálja mindenki valamennyire kiegyenlíteni. Magyarán: az szólhana bele nagyobb joggal a magyarországi politikai döntésekbe, aki kívülről is nagyobb fokú szolidaritást vállal a magyar állammal. Pozitív és negatív előjelű vélemény megfogalmazása esetén egyaránt. Az egyébként indokolatlan egyoldalú, parttalan kritika ugyanannyira káros, mint a kritikátlan szervilizmus – előbbi ráadásul hozzájárul a nagyon nem kívánatos lelki elidegenedéshez a nemzet többi részeitől. Meggyőződésem, hogy számunkra továbbra is a kettős – nemzeti és állampolgári - kötődés egyensúlya és együttes hatása az elérendő és fenntartandó állapot.

Igen, ez az alapkérdés. Egyetértünk-e azzal a filozófiával, amelyet a szlovák oldal erőltet, nevezetesen azzal, amely az is-is hozzáállás helyett a vagy-vagy világlátásba akar taszítani bennünket. Magyarán: alá akarja ásni a mi kettős kötődésünket, le akar szakítani bennünket a magyar kötődések rendszeréről. Ez végveszélybe sodorhat bennünket. Miután ugyanis a szlovák oldalon nincs értékelhető kínálat egy ilyen alternatíva esetére, alapos a gyanú, hogy csupán arról van szó, hogy egy ilyen szellemi-politikai-(jogi) leválasztás után minél könnyebb prédává váljunk az asszimilációs húsdarálóban. A legpregnánsabb megnyilvánulása ennek a helyzetnek az a szerencsétlen szavazás volt a szlovák parlamentben, ahol a magukat pragmatikusnak valló magyar képviselők simán megszavazták azt az elítélő határozatot, amely azt kifogásolta, hogy az új magyar alaptörvény alapján Magyarország hatékonyabban akar odafigyelni a külhoni magyarok problémáira is.

Folytathatnám, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy jó lenne, ha a közeledő választási kampány nem vakítana el bennünket teljesen. A politikai potenciál kialakításának és növelésének a nemzetpolitika szempontjából legfontosabb hozadéka az lehet, ha a jól megformált közösségi célok támogatására tudjuk őket felhasználni. Előbb-utóbb úgyis oda jutunk, hogy meg kell kísérelnünk megfogalmazni egy nemzeti minimumot, s kialakítani egy nemzeti platformot, amelyhez mindenki csatlakozhat, aki tud és akar csatlakozni, s amellyel kapcsolatban mindenki véleményt mondhat. Már most az is nyilvánvaló, hogy 2012 márciusa után az eddiginél is mélyebben el kell majd gondolkodnunk afölött, merre vezet tovább közösségi utunk. Többről van ugyanis szó, mint csupán a választásokon elért sikerről vagy sikertelenségről, még annál is többről, hogy kormányba tud-e kerülni egyik vagy másik formáció. Azt kell átgondolni, mindennek mi az értelme, s a közösség jövője szempontjából melyek azok az alaptézisek, amelyekhez a jövő érdekében mindenképpen ragaszkodnunk kell. Egy régi spanyol közmondás ugyanis azt tartja: nincsenek kész utak, az utakat az ember magának töri. Most azt kell eldöntenünk, milyen irányban.
Az elmúlt hetekben beleolvastam a két háború közötti szlovenszkói magyar politikai és társadalmi elit ránk maradt írásaiba. Értelmes gondolatok, a közösség sorsáért való aggódás jön elő belőlük, néha még bizonyos fokú szellemi pompa is. Nem tudok szabadulni a gondolattól 2010 novemberében: és utánunk mi marad?