Tisztelt Egybegyűltek!

Tizenöt éves az MKP. Van, aki azt kérdezi, egy parlamenten kívüli párt mit ünnepel ezen. Legyen csendben, örüljön, hogy él. Örüljön, hogy túlélte az eddigi zűrös időszakokat.

Szerintem hibát követ el mindenki, aki eme filozófia szerint kezd el viselkedni. Igen, az MKP parlamenten kívüli párt, ám elvszerűsége felvállalása miatt lett azzá. Nem a könnyebb utat választotta, a lecsúszás, az asszimiláció útját, hanem a nehezebbet, a megkapaszkodás irányát, a többségi nemzet által sugallt eltűnést elutasító utat.

Induljunk ki abból, hogy a szlovákiai magyar közösség nincs jó kondíciókban. Fogyunk, s megfogyott a hitünk is. Sokan közülünk az asszimilációban látják a jövőt, többek számára a megmaradás törvénye idejétmúlt, nem vonzó elképzelés. Ne hunyjuk be a szemünket, lássuk: a felvidéki magyarság identitásvállalásával gondok vannak. Ha nem tud megkapaszkodni és felfelé rugaszkodni, lecsúszik a lejtőn.

Egy ilyen helyzetben talán nem túlzás, ha azt mondom: nem az MKP-nak van kizárólag szüksége a szlovákiai magyar társadalomra, hanem a szlovákiai magyar társadalomnak kell egy olyan párt, amely keményen képviseli az érdekeit. Egy olyan, jól működő szervezet, mely segít megszervezni ezt a társadalmat, s amely a jövőbe való sikeres elrugaszkodás egyik pillére lehet. Az MKP léte értelmét veszti a szlovákiai magyar közösség megmaradásának akarása nélkül, s a szlovákiai magyar közösség megmaradása illúzió marad egy elkötelezett párt nélkül, amely ezt az eszmét prioritáskent tűzi a zászlajára.

Nézzük meg egy kicsit felülről is magunkat. S nézzük meg tevékenységünket szlovák és európai uniós szemmel is. Itt nem ignorálhatjuk azt a hátteret, amely meghatározta tevékenységünket: a volt csehszlovák és a később önállósult szlovák politikai közeget.

Csehszlovákia nem volt jó otthonunk, többször mostohán viselkedett velünk szemben. Mi mégis, akkor, amikor nehéz helyzetbe került, nem fordultunk ellene, 1992-ben sem segédkeztünk a felbomlásában. Úgy gondolom, hogy akkor is korrektek voltunk: a hatályos alkotmány szerint jártunk el, s mondjuk ki nyíltan, tartottunk is a megerősödőben lévő szlovák nacionalizmustól.

Sajnos, igazunk lett. Az a göcsörtös út, amelyet Szlovákia 1993 és 1998 között abszolvált, tanúskodik erről. Az ország „fekete lyukká” vált, s mi némi elégtétellel gondolhatunk vissza arra, hogy ekkor is a demokrácia oldalán álltunk. Már előtte, 1991 és 1992-ben sem létezhetett volna támogatásunk nélkül az antimečiarista Čarnogurský-kormány, s később, 1994-ben sem a Moravčík-kormány. A Mečiar-Kováč vitában a Kováč által megtestesített, elfogadhatóbb szlovák utat támogattuk, mert abban nekünk is szerves helyet kínáltak. A szlovákok tehát sokat köszönhetnek nekünk, a magyar választóknak, ám az MKP az én vezetésem és miniszterelnök-helyettesi tevékenységem idején is csak akkor ment bele bármiféle vállalható politikai alkuba, ha abból a magyar közösség számára is előnyt tudott kovácsolni. Amikor volt tehát esély a magyar ügyek előre vitelére is, akkor a demokratább szlovák oldalt támogattuk.

1998-ig az akkori ellenzék fokozatosan a mi támogatásunknak köszönhetően kapott erőre, nélkülünk nem lett volna parlamenti többsége sem az első, sem a második Dzurinda-kormánynak. Bevittük az országot a NATO-ba és az EU-ba, elértük, hogy nincs de facto határ Magyarország és Szlovákia között. Megteremtettük a gazdasági és a pénzügyi stabilitás alapjait, az ország máig az eme rendszerek által biztosított előnyökből él. Egyetemet alapítottunk, fontos törvényeket fogatattunk el, decentralizáltuk az országot. Megerősítettük az önkormányzatokat, demokratizáltuk a társadalmat. Európa is elfogad és támogat bennünket, és számomra megtiszteltetés, hogy ebben a folyamatban személyesen is politikai szerepet játszhattam.

Az MKP sok mindenen keresztülment, s erről bizonyára minden tisztelt Olvasónak megvan a véleménye. 2010-ben sokak szemében úgy tűnhetett, hogy bizonyos személyek és bizonyos politikai vélemények túlzott hangsúlyozása (a nemzeti témák előtérbe helyezése, a vegyes párt tevékenysége bomlasztó hatására való erőteljes figyelmeztetés stb.) okozhatta a 2010-es rossz választási eredményt. De volt olyan is, aki azt mondta: ez a felszín, mélyebb a baj.

Nyilvánvalóvá kellett tenni, hogy mi az igazság. Én ezért mondtam le akkor minden pártbeli tisztségemről: ha bárkiben felmerült, hogy esetleg Csáky Pál személye és erőteljesen hangoztatott nézetei az akadály a szlovákiai magyarság jövőjének kialakításakor, akkor nekem vissza kell lépnem a pártelnöki posztról. A felvidéki magyar társadalom jövője érdekében nekem vissza kellett vonulnom.

2010-11-ben így nem vállaltam semmilyen pártfunkciót, visszahúzódtam. Az MKP kongresszusa azonban visszaszavazott az elnökségbe, a választópolgárok felkarikáztak a tizedik helyről a másodikra. Ugyanakkor az MKP 2012-ben kevesebb szavazatot kapott, mint 2010-ben. Sajnos, bebizonyosodott, hogy nem személyekben vagy választási kampányokban volt a hiba, a probléma tényleg sokkal mélyebb: a szlovákiai magyarok gondolkodásában, lelkivilágában következett be jelentős változás.

Nézzünk szembe ezzel a jelenséggel is. Ha alaposabban megnézzük a felvidéki magyar társadalmat, azt láthatjuk, hogy nagyjából három részre osztható. Az első csoportba az elkötelezett magyarok tartoznak, vagyis mi. Számunkra fontos a magyarságunk, fontos a jövőnk és fontosak az esélyeink.

A második csoportba azok tartoznak, akik lélekben már elfogadták az asszimilációt, mint „megoldást”. Ők akkor, amikor még egységes volt az MKP, nagyrészt ránk szavaztak. Azóta azonban, hogy létezik – úgymond – alternatíva, amely feloldja őket a lelkiismeret-furdalás alól, már a vegyespártra szavaznak – lásd Pozsony és Kassa választási eredményeit. Igen ám, de ha kiábrándulnak belőlük, és rájönnek, hogy a Most tisztességtelen játékot játszik velük, nem hozzánk jönnek vissza, hanem vagy otthon maradnak, vagy a Smerre szavaznak. Figyelem, ezt nem én mondom, ezt a két legelismertebb szlovák közvélemény-kutató intézet szociológusai, az MVK és a Focus elemzői mondják. A vágóhíd-effektus itt nyilvánul meg teljes aljasságában. S ha azt mondjuk, hogy támogatjuk az egyik meg a másik utat is, azzal csak a felvidéki magyarságot demoralizáljuk. Mi viszont, akik ebben a teremben vagyunk, ezt nem akarjuk. Mi felelősséget érzünk közösségünk jövőjéért, minket – számos különbözőségünk ellenére – ez köt össze.

Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy a harmadik csoportot egy nagyon szomorú réteg alkotja: azok, akiknek minden mindegy. Akik szellemileg már úgy lecsúsztak, hogy őket már semmi sem érdekli. Őket sem szabad nem létezőnek tekintenünk, őket is meg kell szólítanunk. Bár világos, hogy köreiktől erőteljesebb támogatást nem várhatunk.

Ennek tudatában szükséges újragondolni az MKP szerepét és esélyeit. Én továbbra is úgy gondolom, hogy egy erős, határozott magyar politikát folytató párt kell, hogy legyen a szlovákiai magyar társadalom gerince. Gerinc, csontváz nélkül minden élő szervezet összecsúszik, visszafejlődik az alaktalan amőba-szintre.

Öt választás áll előttünk, 7-8 választási forduló. A lecke fel van adva az MKP-nak is 2014 végéig. Addig nem okoskodni kell, hanem a lehető legnagyobb energiákat mozgósítva a lehető legjobb eredményeket elérni ezeken a megmérettetéseken. 2014 decemberében fogjuk igazán látni, milyen állapotban is van az MKP, s milyen állapotban vannak egyáltalán a nemzeti erők Szlovákiában. Mi az, amire támaszkodni lehet, milyen irányban kell keresnünk a jövő útjait.

A jó értelemben vett harci szellemet kell tehát növelni az MKP-ban is. Az elkövetkezendő másfél év nem arról fog szólni, hogy hagyja-e az MKP megzsarolni vagy manipulálni magát, s hogyan tud ilyen vagy olyan köztes megoldást találni. Nem, a kép fekete-fehér lesz, TŐLÜNK FÜGGETLENÜL. Még egyszer leírom: bárki bárhogy akar taktikázni az MKP-ban, ettől függetlenül, az EREDMÉNYEINK alapján fognak bennünket megítélni.

Idén decemberben egy adat lesz érdekes mindenki számára: nekünk vagy a Mostnak van-e több megyei képviselőnk. Jövő év májusában a kérdés így hangzik majd: képes-e az MKP az EP választáson 5 százalék fölötti eredményt produkálni? 2014 decemberében pedig az lesz a kardinális kérdés, hogy kinek van több polgármestere és önkormányzati képviselője.

2015-ben bármilyen továbblépés a fenti adatok alapján lesz csak elképzelhető.

A mai találkozó tehát elsősorban azt kell, hogy szolgálja, hogy megerősítsen minket abban a hitünkben, hogy munkánknak van értelme, s hogy nem vagyunk egyedül: csapatot, egymást támogató és segítő emberek csapatát alkotjuk. Láttatnunk kell magunkat azzal az üzenettel, hogy a közösséget szolgáló csapatként elkötelezettek vagyunk a szlovákiai magyar közösség esélyeit növelő úton való végig menetelre.

Hinni kell tehát magunkban, hinni az eszmében és a közösség érdekeiért végzett munka értelmében! S tenni minden nap, minden lehetséges helyzetben!

Választást ma kultúrházakban nem lehet nyerni. Az emberek után kell elmennünk. Minden megyei jelölt, minden MKP funkcionárius naponta legalább 200 emberrel beszéljen, fogjon kezet és cseréljen eszmét.

Ez a győzelem útja: a személyes kapcsolatoké. Az emberek igazunkról való meggyőzéséé. 

Ezt kell tennünk: nem kételkedni, hanem dolgozni, dolgozni és dolgozni.

Mindent bele, MKP!

(A dunaszerdahelyi kongresszuson elmondott beszéd szerkesztett változata) 

2013. szeptember 14.