Rendszeresen olvasom a Lidové noviny honlapját, a cseh sajtó színvonala vonz. Persze nem hibátlan, s korántsem ideális terület ez, de Európa keleti felében mégis csak az egyik legjobb. Publicistáiktól, íróiktól, filozófusaiktól esetenként sokat lehet tanulni. Mint ahogy politikusaik, gazdasági háttérembereik (kmotři) szolgálnak bőven elriasztó példával is. (Legutóbb pl. Klaus volt elnökük maticás szeánsza tette fel a koronát erre.)
Jiří Peňás a lap munkatársainak középnemzedékéhez tartozik. Az elmúlt hónapokban körbeutazta Európát, s útjai egy-egy állomásáról némileg rendhagyó, de az esetek többségében nagyon találó és érdekes képet festett.
Teljesen logikus tehát, hogy a közelmúltban eljutott Európa egyik kulturális fővárosába, Kassára is, s tapasztalatairól a múlt héten Kassai dandy avagy Márai visszatér címmel megkapó beszámolót közölt.
Írása korrekt, élvezetes. Pontosan mutatja be Kassa történelmét, a városról szinte szerelemmel ír, állítása szerint naponta tízszer ment végig a Fő utcán, s mindig látott újat. Szimpátiával részletezi II. Rákóczi Ferenc életútját is, s elmondja a cseh olvasónak, miért ebben a városban helyezték örök nyugalomra a nagyságos fejedelmet. Leírja, miért és hogyan került vissza Kassa újra Magyarországhoz, majd a háború utáni időket megidézve megformálja az alábbi mondatokat, amelyek arra ösztönöztek, hogy a figyelmet írására tereljem. Nem hagyhatta ki a képből ugyanis a kassai kormányprogramot sem, s az a néhány mondat, amelyet ennek szentel, szerintem a cseh publicisztika egyik ékköve.
„Az ember nem tudja kihagyni a házat, ahol 1945. április 5-én kihirdették azt a kormányprogramot, amely máig ennek a városnak a nevét viseli. Lehet, hogy papíron, első látásra nem tűnik olyan szörnyűnek, hiszen kinek is lehetne kifogása pl. a „népi rétegek állapotának javítása” című fejezetekkel kapcsolatban. A lényeg azonban az, hogy Fierlinger ügynök és egy Gottwald nevű alkoholista az oroszokkal a hátuk mögött itt diktáltak le egy menetrendet, amely az országot a Kelethez csapta. S mindez a köztársaság ama legkeletebbre fekvő nagyvárosában történt, amely sem kulturálisan, de civilizációs vagy mentális szempontokat figyelembe véve sem tekinthető keleti városnak. A magyarok ugyanis, akik akkor itt még többségben voltak, bár szintén nem egy problémamentes nép, de az nyilvánvaló, hogy keleti nemzetnek nem tekinthetőek. A mi esetünkben és a szlovákok esetében az embernek néha vannak ezzel kapcsolatban kételyei.”
Az írás egyharmadát Márainak szenteli. Szereti és tiszteli őt, ezt be is vallja, és sajnálja (mi is), hogy A gyertyák csonkig égnek című dráma kapcsán nem sikerült kulturálisan is közelebb kerülnünk egymáshoz, magyaroknak és cseheknek. Az Oscar-díjas Miloš Forman ugyanis szerette volna filmre vinni a történetet úgy, hogy az egyik főszereplő Sean Connery lett volna. Kár, de talán az ügy nem zárult le végleges érvénnyel. Márai cseh nyelven megjelent könyveit is reklámozza, dicséri a szerző világlátását és hangsúlyozza annak egyértelmű magyarságát. (Nem úgy, mint az idei egyik rendezvénnyel kapcsolatban történt, amikor a szlovák külügyminiszter telefonált magyar kollégájának az ügyben, hogy szívesen látják a magyar kormány tagjait a rendezvényeken, de egy kérésük van: ne említsék, hogy Márai magyar volt. Íme, Szlovákia arca 2013-ban, valamiféle állítólagos európai kulturális főváros okán! Csak megjegyzem, mindennek ellenére nem sajnálom, hogy az első kérvényen, amely Kassát a jelöltek közé kérte felvenni, az én aláírásom van. )
Ezen a ponton nem tudok megkerülni egy fontos jelenséget. Szlovákiában is, külföldön is gyakran elhangzik érvként, milyen jó helyzete van a szlovákiai magyarságnak, mert lám, van egyetemük, s szlovák kormánytámogatással készült el Kassán a Márai-szobor is, 2005-ben. Nos, az elmúlt 25 évben minden, amit Szlovákiában kisebbségi vagy magyar ügyben sikerült elérni, az elsősorban a szlovákiai magyar választók érdeme. Azzal, hogy olyan politikai pozíciókba juttatták az elkötelezett képviselőiket, ahonnan hatékony nyomást lehetett gyakorolni a szlovák partnerekre. A Márai-szobor is három elemnek köszönhetően jött létre. Volt egy magyarországi támogatás is, ez méltánylandó. Volt a szlovák kormányban egy erős magyar képviselet, amely befolyásával biztosítani tudta a politikai-ügyintézési támogatást és a nem kis anyagi segítséget is. Ám itt egy pillanatra álljunk meg, és adózzunk tisztelettel az ötletgazdának, Csala Kornéliának, a Magyar Közösségi Ház akkori vezetőjének, akinek elszántsága nélkül nem lenne Márai-szobor Kassán (Esterházy-szobor sem). A megjegyzésem tehát azt célozza, hogy a szlovák propaganda a saját nagylelkűsége megnyilvánulásának igyekszik beállítani minden olyan vívmányt, amit mi politikailag kiszorítottunk belőlük. Ez bizony a bizánci politizálási stílus erős megnyilvánulása.
S ha már nekiveselkedtünk ebben az írásban a Jiří Peňás által képviselt éleslátásnak, tegyünk ide a végére egy ellenpontot, amelyet az egyik legfelkészültebb, ám nemzetileg betegesen elfogult politikus-publicista fogalmazott meg a közelmúltban a Tiso-féle Szlovákiáról: „A teljes kulturális és művészeti elit akkor tört át, az első Szlovák Köztársaság idején. Tiso alatt a szlovák oktatásügy, irodalom és kultúra addig elképzelhetetlen fejlődésnek indult. Vitathatatlan, hogy az alkotásra és publikálásra az első Szlovák Köztársaságban sokkal nagyobb lehetőségek voltak, mint később, a szocializmus idején. Nem fogadom el a klérofasiszta jelzőt, de elfogadom a szlovák állam kormánya és Jozef Tiso egyes lépéseinek kritikáját.”
A cseh Peňás hozzáálása: világosan látni, értékek alapján fogalmazni, s az önkritikát sem kerülni meg. A szlovák Čarnogurský álláspontja: bezsebelni mindent, amit a sors lehetővé tesz, minden áron – még a Harmadik Birodalomnál keményebb diktatúrát és a németeknek az elvitt zsidókért való fizetést is beleértve.
Ezért is tartunk ott a szlovák-magyar viszonyban is, ahol tartunk.
