Nézem a képernyőt, és nem hiszek a szememnek. Az egyik magyar kereskedelmi csatorna műsorában az általam nagyon tisztelt Szilágyi János szerepel egy másik, harmadrangú televíziós személyiség társaságában. A harmadrangú televíziós személyiség jól érzi magát, nevetgél, sőt röhög, Szilágyinál pedig kezd elszakadni a cérna. Annál a Szilágyinál, aki rengeteg jó műsort csinált rádióban és televízióban egyaránt, aki szépen beszél magyarul és a stílusa is figyelemre méltó volt.

Most letolt nadrággal egy műanyag lavórban áll, nem néztem elölről a műsort, nem tudom pontosan, miért, de a szövegkörnyezetből az jön elő, hogy valami fogadásról volt szó, s utána valamennyi pénzről is, ki tud egy műanyag lavórban hosszabb ideig gondtalan csevejt folytatni bármely olyan témáról, amelyet a harmadrangú televíziós személyiség felvet.

Szilágyin látszik, hogy egyre kevésbé élvezi a dolgot. Nagyon alpári ez az egész, nem is hiszem, hogy a harmadrangú televíziós személyiségen túl bárki is élvezheti ezt a helyzetet. Ő is csak azért, hogy lám, mi mindent tud megcsinálni ezzel a Szilágyival, akire azért a tudata mélyén felnéz, én pedig a televíziós újságírás lecsúszása kristályos példájának tartom, amit a képernyőn látok. Nem is tudom végignézni, továbbkapcsolok – ám másnap már az egyik internetes honlapon olvasok beszélgetést Szilágyival az ominózus műsorról. Megtudom tehát, hogy nem csak az én figyelmemet keltette fel a véletlenül felfedezett műsor, hanem másokét is, s nemsokára az is kiderül, hogy nem csak én találtam botrányosnak a történteket, hanem mások is. S amikor azt kérdezték Szilágyitól, miért ment bele mindebbe, azt válaszolta, hogy ártatlan heccnek indult az egész. Nyíltan bevallotta azt is, hogy képernyőre akart kerülni, s azt sem tagadta le, hogy egy jó csomag pénzt is kapott mindezért.

S ezen a ponton már nem csak a harmadrangú, ízlés nélküli televíziós személyiségeket és a kétes tartalmakat ránk zúdító televíziós csatornákat hibáztathatom, hanem egész eltorzult valóságunkat. Amelyben képzett, színvonalat produkálni tudó egyéniségek is képesek magukat eladni kétes hírnévért és pénzért.

A fenti történet közel egy éve játszódott le. Igyekeztem elfelejteni, megfeledkezni róla, mint egy torzszülöttről, de nem ment. A múlt héten jött elő a tudatomból újra, amikor fiatal, tehetséges felvidéki magyarokkal voltam vacsorán, s ők ott, bizonyos társaikról, korosztályuk tagjairól azt mondták: „Á, azok teljesen piaci alapon nézik a világot!” Huszonéves fiatalok, akiknek forradalmároknak kellene lenniük, piaci alapon nézik a felvidéki magyar közösség dolgait is.

Nem is tudom, sejtették-e asztaltársaim, hogy az egyik legfélelmetesebb mondatot mondták ki. Ha ugyanis a felvidéki magyar közösség dolgait csak piaci alapokra helyezzük, az egyenlő a halállal, a közösség gyorsított széthullásával.

(Megjelent a Szabad Újságban)