Štefan Hríb jó és viszonylag tisztességes újságíró. Sokszor képes éles szemmel meglátni a szlovákiai társadalom bajait, s azon kevés újságírók közé tartozik, akik ezt nyíltan le is merik írni.
Ilyen vonatkozásban nem feledkezhetünk meg arról, hogy az ő és lapja hozzáállása fordította meg például a szlovák közvélemény egy részének hozzáállását Malina Hedvig ügyéhez. Az is pozitív momentum, hogy most, miután Surján László kezdeményezése alapján díjat kapott, újabb késztetést érez arra, hogy foglalkozzon a magyar-szlovák viszonnyal, s ezt viszonylag korrekt módon teszi meg. De a lényeget vagy nem akarja látni, vagy tényleg nem látja.
Legutóbbi írásában, amelyet Mi a jelenlegi Szlovákia és Magyarország közti fő probléma címmel jelentetett meg, szintén viszonylag tisztességes módon elemzi a témát olyan szinten és akkora empátiával, amire kevés szlovák értelmiségi lenne képes. Az írás sok vonatkozása elfogadható, ám épp a lényeg hiányzik belőle. Ezt az írást azért írtam meg, mert van bennünk, Szlovákiában élő magyarokban egy késztetés, amely sokszor afelé sodor bennünket, hogy hasra essünk a megtiszteltetéstől akkor, ha egy szlovák tisztességesen szól hozzánk. Mielőtt tehát az ezzel kapcsolatos ingereinknek engednénk, jó lenne figyelembe venni az alábbiakat.
Hríb jól definiálja a Szlovákia és Magyarország közötti három problémás időszak közül az első kettőt. A 19. század végi és 20. század eleji magyar politika némely megnyilvánulása valóban olyan elem, amely bizonyos fokig problémának számít. Nem olyan nagyságú problémának, mint azt bizonyos szlovák nacionalisták láttatni akarják (pl. az akkori „hírhedt“ nyelvtörvények szerint minden állami szervnek azon a nyelven kellett kommunikálnia a helyi vagy megyei intézményekkel, amelyet az adott régióban többségben használtak. Hol van ettől a jelenlegi, 21. századi EU-tag Szlovákia?), s az sem helyes, hogy a szlovák nemzettudatot eme vélt vagy valós sérelmek újbóli és újbóli felemlegetésével próbálják némelyek permanensen deformálni (kedves Štefan, nézz csak bele egyik-másik szlovák történelemkönyvbe).
A második gond, a trianoni döntés és főleg annak KÖVETKEZMÉNYEI valóban súlyos tehertétel, amelyet egyetlen utódállam sem tudott ( és néhány kivételtől eltekintve nem is akart) tisztességgel kezelni. Scotus Viator, a Monarchia feldarabolásának nagy ügyvédje és az akkori magyar kisebbségpolitika legerősebb kritizálója mérhetetlenül csalódott az ún. utódállamok nemzetiségi politikájában, amely néhány vonatkozásban még rosszabb, mint az a Monarchia idején volt. A trianoni szerződés ugyanis birtokon bévülieket és birtokon kívülieket hozott létre, s a legnagyobb probléma az, hogy ez utóbbi kategóriába belekerült az adott utódállam területén élő magyar közösség is, magyarán: sem Magyarország, sem a szlovákiai (romániai, szerbiai) magyar közösség nem szólhat bele igazán a saját sorsának alakításába, kiszolgáltatott a többségi elvárásokkal szemben - ám onnan értékelhető pozitív javaslat a kisebbségi közösségek specifikus problémáinak rendezésére ritkán történik. S végül: nem igazán szerencsés összemosás a harmadik problematikus időszak megnevezése – ám ez is jellemző az utódállami gondolkodásra. Az 1938-tól 49-ig terjedő időszakot egységes történelmi blokként kezelni nem lehet. Akkor ugyanis voltak olyan nagypolitikai (nagyhatalmi) döntések, amelyek helyességéről lehet vitatkozni (bár a bécsi döntések etnikai szempontból kétségkívül igazságosabb határokat hoztak létre, mint az ún. versailles-i békerendszer), ám sem az, sem más – mondvacsinált – ok nem teheti megmagyarázhatóvá és elfogadhatóvá a második világháború utáni kitelepítéseket és a durva jogfosztottság több tucat elemét. Bizony, disztingválni kellene az országok közötti viszony, valamint az adott ország és saját állampolgárai közötti viszony ügyében is: a Beneš-dekrétumok kérdése nem elsősorban Szlovákia és Magyarország közötti probléma, hanem a szlovák (volt csehszlovák) állam és saját állampolgárai közötti viszonyrendszer problémája.
S bizony, ilyen vonatkozásban bornírt dolog a folytatásban arról írni, hogy komoly gond a két ország közötti viszonyban az is, hogy Radičovát 2009-ben túlzott magyarbarátsággal vádolták meg – ez ugyanis éppen következmény volt, példa a torzult szlovák nemzettudat politikai célokra való felhasználására. Sólyom László beutazásának megtagadása vagy a kettős állampolgárság körüli vita szintén fontos következmények – de nem a fundamentumot jelentik eme bonyolult viszonyrendszerben.
Az alapproblémát ugyanis Štefan Hríb is megkerüli, elhallgatja. Az alapprobléma ugyanis az, hogy az első- és a második világháború utáni békeszerződések folyományaként jelentős számú magyar közösségek kerültek önhibájukon kívül az ún. utódállamok területére, s ezek a közösségek itt olyan viszonyokat szeretnének maguk számára törvényesen kialakítani, amely biztosítja a tisztességes életet és a sokoldalú fejlődés lehetőségét. Magyarán: törvényekkel és intézményrendszerrel csökkenteni eme közösségek kiszolgáltatottságának szintjét.
Attól tartok, hogy ebben a vonatkozásban gondolatban Hríb is ott tart, ahol Fico: jó viszonyra törekszünk Magyarországgal, de az csak a Dunától délre illetékes. Ami a Dunától északra van, azt ne vegyük figyelembe, az belügy, a szlovákiai magyar közösség nem igazán partner – maximum vazallus. Persze Hríb is elismerően ír 8 éves kormányzásunkról, s ez rendben is lenne, ha a megfogalmazás nem azt sugallná, hogy amíg a magyar politikusok (és választóik) a szlovák érdekek támogatását segítik, addig jó partnerek, ám amikor előhozakodnak a saját problémáik megoldásának igényével, akkor már nem olyan jó partnerek. Ők persze vannak annyira „korrektek“, hogy megfogalmazzák, szerintük ki a jó kisebbségi magyar Szlovákiában. Az, aki a magyarságát feladja, vagy csak mint folklórt gyakorolja. S aki elfogadja a nézetüket, az demokrata, az barát, de aki azt szeretné elmondani, hogyan kellene az itteni magyar (és egyéb kisebbségi közösségek) helyzetén segíteni s önállóan gondolkodik, az már nem igazán elfogadható, azt már lenacionalistázzák.
Ez tehát a kardinális kérdés: a felvidéki magyar közösségben is vannak olyanok, akik ott lihegnek bizonyos szlovák körök környékén, várva, hogy itt-ott dobnak majd nekik egy-két csontot, s ráadásul pozitívan is fognak majd nyilatkozni róluk, ha magyarul visszamondják a szájukba rágott szlovák (szempontú) mondatokat. Az igazi műveltség hiányából fakadó kompenzációigény a szlovákok felé káros és nevetséges: a nyelvileg torz szlovmagyar kifejezés ilyen vonatkozásban esetleg találó is lehet.
Én tényleg nem hiszem, hogy a szlovák elvárásoknak megfelelni akaró görcsös igyekezet a szlovákiai magyar közösség igazi érdeke. Mi vagyunk olyan szellemi szinten, hogy az európai normák szellemében képesek legyünk megfogalmazni a saját igényeinket, a saját világlátásunkat. A lényeg tehát az, hogy önmagunk akarjunk maradni, nem a szlovák elképzelések leképződményei. Amely gondolatmenetnek része az is, hogy a szlovák-magyar viszony nem rendezhető érdemben a szlovákiai magyar közösség helyzetének rendezése nélkül.
Kedves Štefan, ez az igazi probléma. Ennek tisztázása nélkül nehezen képzelhető el érdemi előrelépés.
