Az egyik oldalon van egy gyenge film – Spielberg ide vagy oda –, a Lincoln. A húsvéti ünnepek alatt a család kétszer is nekiveselkedett, hogy megnézze. A többiek feladták, én is csak másodszorra kínlódtam végig. Már az is furcsa volt, hogy a köldöknéző amerikaiak annyi kategóriában jelölték Oscar-díjra. Szerencsére az Akadémia tagjainak végül is sikerült megőrizniük távolságtartásukat, s nem aggatták tele érdemtelenül Oscar-díjakkal (a Lincolnot alakító Daniel Day-Lewis kétségkívül megérdemelte a legjobb férfialakítás díját, de ennyi, nem több). S még csak azt sem fogadhatjuk el, hogy történelmi helyzetekről, a tényekhez ragaszkodva nem lehet jó, cselekményes filmet készíteni. Ilyen vonatkozásban szíves figyelmébe ajánlom nemcsak Spielberg úrnak, de főleg a forgatókönyv-írónak az Egri csillagokat. A kor sutaságait és technikai alacsony szintjét leszámítva filmként szerintem két kategóriával jobb, mint a Lincoln ( köszönve ezt persze elsősorban Gárdonyi Gézánknak).

Bizony, az agyonajnározott Lincoln című amerikai film nem több egy izgalmakat nélkülöző képes történelemkönyvnél, amely lényegében arról szól, hogyan tudták az amerikai kongresszus képviselőit tömegesen korrumpálni úgy, hogy végül is egy jó ügyre – a négerek felszabadítására– szavazzanak. Az embernek néha emelkedik a gyomra a film dialógusait hallva,  a mi Gorilla-fiúink gyakran kispályásoknak tűnnek hozzájuk képest. Erről véleményem szerint kár volt filmet csinálni ilyen megközelítésben.

Ha viszont tartalmi szempontból nézzük az eredeti történetet, már más ahelyzet. A történelmi Lincoln tette tényleg nagy: a rabszolga-felszabadítás gondolata  minden tiszteletet megérdemel. Méltán ül ott Washingtonban, a Lincoln Memorial pantheonjában és tartja rajta a szemét a mindenkori amerikai politikán. S ha már a róla szóló filmet nem nagyon tudjuk méltányolni, tegyük meg ezt méltán a róla mintázott szobor alkotójával. Azon túl, hogy jó szobrot csinált Lincolnról, egy szép szimbolikát is belehelyezett az alkotásba, a megélt amerikai dilemma szimbolikáját. Profilból nézve a Lincoln-arcot az, ami elülről a hajának tűnik, oldalról egy elmosódott emberarc: ellenfelének, Lee tábornoknak az arca. Az amerikai polgárháború  nagy dilemmáját akarta így megörökíteni a mester, aki egyszersmind el is mondja alkotásával a történetet: Észak győz a Konfederáció felett, a jobb Amerika a sötétebb felett, s ennek nem katonapolitikai jelentősége az igazán fontos, hanem a civilizációs hatása. Az alkotmány kiegészítésének elfogadása, ez az 1865-ben történt esemény jelentette a rabszolgafelszabadítás kezdetét. Az út a valódi felszabadulásig persze még hosszú volt.

Azt mondtam fentebb, ez az egyik oldal. Nézzük most a másikat.

Azon az oldalon mi vagyunk, „büszke” európaiak. 1863–65-ben Európában kétségkívül fejlettebb viszonyok uralkodtak, mint a korabeli Amerikában. Az Osztrák-Magyar Monarchia is egy jóval élhetőbb hely volt, Magyarországon1868-ban olyan nemzetiségi törvényt fogadtak el, amelyről az amerikai négerek nem is álmodhattak (s amelynek egynémely elemei ma is elfogadhatóbbak, mint néhány szlovák törvény dikciója).

S ekkor elindult valami. Nehéz, sokszor véres események nyomán (Lincoln, J.F.Kennedy, Martin Luther King halála…) Amerika eljutott oda, hogy 2012-ben újraválaszotta afroamerikai származású elnökét. Mindeközben Amerika soha nem látott módon megerősödött, felemelkedett. Egy Dél-Amerikai Nobel-díjas író nemrégiben azt mondta, hogy a Hi-tech hazája a 21.században is Amerika lesz, Európa meg egyre lejjebb csúszik majd, egy skanzen szintjére.

Nem volt ez egyszerű történet ott sem, fájdalmas momentumok az amerikai folyamatban is voltak bőven. Európában pedig mintha az ellenkező irányban mozogtunk volna. Itt mintha fokozatos lecsúszás következett volna, dekadencia,  nemcsak politikai, hanem gazdasági, sőt szellemi vonatkozásban is. A világnak abban a régiójában (a jelenlegi Szlovákia területén), ahol az - úgymond – legnagyobb szlovákellenes elnyomás korában, a 19. század végén és a huszadik század elején a szlovák származású Csernoch János esztergomi érsek és hercegprímás lehetett, (s ráadásul úgy tartják számon az egyik legnagyobb magyar szónokként, hogy haláláig szlovák akcentussal, s néha nyelvhelyességi hibákkal, szlavizmusokkal szónokolt), mára oda értünk, hogy magyarázkodva csavargatjuk a fejünket, amikor esetleg felmerül, hogy Szlovákia első embere magyar nemzetiségű is lehetne. Sőt, a szociológusok néhány évvel ezelőtt azt is bemérték, hogy Szlovákia polgárai inkább tolerálnának egy roma nemzetiségű köztársasági elnököt, mint egy magyart.

Persze, mindennek ára van. A négerek fokozatosan megszervezték magukat, tanultak és tanították egymást. Az USA némely vezetői is igazi államférfiak voltak, ez is igaz. A kongresszus számos olyan törvényt hozott, amely a négerek pozitív diszkriminációját – s így felemelkedésüket – segítette, esélyeiket növelte. Sok aktivistájuk belehalt ebbe a generációkon át tartó küzdelembe, J.F. Kennedy elnök a hatvanas évek elején pl. a nemzeti gárda bevetésével fenyegette meg azokat a kormányzókat, akik valamely tagállamban el akarták szabotálni a pozitív diszkriminációról szóló rendelkezéseket. A négerek pedig kitartottak, sokszor milliós nagyságrendben is kimentek a terekre – s győztek, afroamerikaiakká váltak. Colin Powell, Condoleezza Rice vagy Barack Obama pozíciója nem egy véletlen döntés, hanem egy megharcolt folyamat szerves eredménye. Azoknak pedig, akik azt mondják, nem kell borzolni a kedélyeket mindenféle bocsánatkérések felhánytorgatásával sem – mondjuk a Beneš-dekrétumok ügyében, hiszen ez nem egy korszerű kérés –, álljon itt példaként egy „elmaradott” ország „korszerűtlen” lépése: az USA szenátusa 2009. június18-án kért hivatalosan is bocsánatot a feketéket sújtó egykori amerikai rabszolgaság és faji szegregáció miatt!

 Ott is voltak persze olyanok, akik azt mesélték, hogy ne provokáljuk a fehéreket, ne bőszítsük fel a Ku-Klux-Klant, legyünk csendben, fogadjuk el azokat a maradékokat, amelyeket a fehérek idetolnak nekünk. Ha ezt az utat járták volna, még mindig rabszolgák lennének. Ők azonban többségükben kilökték maguk közül az ilyen zagyvaságokat  hirdető „prófétákat”, annak ellenére, hogy közöttük is akadtak olyanok, akik mindenféle oldatokkal megpróbálták kifehéríteni a bőrüket. Többségükben azonban kitartottak, mert volt egy álmuk. Csak mi, a felvidéki magyarok egy része vagyunk olyan visszafejlesztettek, hogy  napjainkban is megesszük az érdekeinkkel szembemenő butaságokat, hogy stílszerű legyek: ”navijákostul”.

Szégyen ez, joggal – a mi szégyenünk is. S talán alkalom is arra, hogy elgondolkodjunk: merre van tovább?