Látod, öregem, így megtréfál az élet bennünket is. Mert amikor már oda jutunk, hogy egymást tüntetjük ki, s egymásról mondunk laudációkat, az menthetetlenül egyet jelent: az idő múlását. Azt, hogy bekövetkezendőfélben van az, amiről eddig csak viccelődtünk: öregszünk.

Ennek ellenére – vagy ezzel együtt – az is fontos, hogy egymás megbecsülése mellett egymás munkájára is odafigyeljünk. Annál is inkább, mert egyazon generációhoz tartozunk, s a mi életpályánk is közeledik ahhoz a ponthoz, amikor számot kell adnunk arról, hogy mit végeztünk.

S itt bizony kettéválik a gondolatfüzér: az egyik oldalon a tervek, a másikon a valóság irányában fodrozik tovább a gondolatmenet.

Mert bizonyára szólni kell arról, hogy mit szerettünk volna megvalósítani az életben, miről álmodoztunk akkor, amikor együtt koptattuk az ipolysági gimnázium padjait és a Podzámocká 22. alatti diákszállás bútorait. Milyen világképet próbáltunk meg kiépíteni magunkban tervekből, olvasmányélményekből, tanárokkal való találkozásokból, rendezvények során való részvételekből. Olimpiászokból, irodalmi színpadokból, kezdetleges beat-zenekarokból és lázadó szellemű diáklapokból.

S lőn, ami lőn, létrejött valamilyen lenyomat a mi generációnk után is, s talán nem is mindenben a mi tisztünk, hogy megmérjük azt. De elszabotálni sem szabad ezt a feladatot – még akkor sem, ha sejtjük, hogy a saját szembenézésünk önmagunkkal bizonyára szubjektív, elfogult marad.

Az elvek azonban sértetlenek kell, hogy maradjanak. Oda merünk-e tehát állni az akkori, álmodozó, a jövőt elképzelő önmagunk elé, s az akkori tisztább, a világ durva hatásaitól mentesebb értékrendünk alapján meg merjük-e mégis csak mérni önmagunkat, tetteinket. Mert a feladatok elől nem futhatunk el, soha nem futhattunk el. A kihívásokkal szembe kell, szembe is kellett néznünk, s így – az élet sokszor kemény realitásait is figyelembe véve – mégis csak oda kell tennünk a mérlegre a munkánkat, az eredményeinket. Azt, amit megcsináltunk, létrehoztunk. Kevés vagy sok, egyre megy. Meg kell mérni, fel kell mutatni. A tényeket, a megfogható, kitapintható értékeket – de a mulasztásokat, a negatívumokat is.

Mert ezek vagyunk mi. Ennyit érünk: amennyit az utánunk maradó, időtálló alkotások, a közösségi lélekben kitapintható lenyomatok mutatnak.

 Mentségünk nincs túl sok. Végül is egy szerencsés generáció tagjai vagyunk, nem születtünk rosszkor. A huszadik század őrült világháborúit nem kellett átélnünk, de úgy-ahogy megúsztuk az ötvenes évek paranoid, lélekhiányos állapotait is. Pelenkások, hátulgombolós kis emberpalánták voltunk, amikor a szüleinket arra trenírozták, hogyan kell majd viselkedniük egy harmadik világháború esetén. S csak a történelemkönyvekből kellett megtanulnunk, mi volt a kitelepítés, ki volt Rajk László vagy Slánsky.

A hatvanas évek szele már meglegyintett minket, 68. augusztus 21-én már mi is féltünk. De alapiskolás diákként még nem borult ránk az igazi félelem: a tisztogatások, a normalizáció lélekölő árnyai a tanárainkat, az előttünk járó generációkat sújtották elsősorban. Gimnáziumba kerültünk, és számomra máig örömteli az emlékek sora, amin keresztül mentünk. Ipolyság a második otthonunkká vált, a drága jó házinéni, Juliska néni főztje, kedves szava máig fogalom. A találkozások tanárainkkal, s némelyikükkel az összeütközések is: formáltak bennünket. Ott nőttünk fel, akkor kezdtük megtanulni, milyen is a szabadság. S akkor, gimnazistaként vállaltuk fel az első konfliktusokat is az akkori hatalommal.

Az akkori, primitív módon sokszorosított diáklapunk néhány számát máig őrzöm. Az írásaink színvonala hagy némi kívánnivalókat maga után, de akkor, ott kezdődött valahol az elkötelezettségünk is az írott szó iránt. Ha az a közlési vágy akkor és ott nincs, a későbbi könyveink talán meg sem születtek volna.

Nekiveselkedtünk akkor sok mindennek. Emlékszel még a kezdetleges beat-zenekarunkra? Az olvasókörre? Az irodalmi színpad ma is felejthetetlen, ugye? Vagy Juliska néni gangja, ahol Vanda Karcsival együtt kilószám faltuk a könyveket? A sportkör, az edzőtermek, vagy legjobb tanáraink szakmai szertárjai, ahol a tananyagon jóval túlnyújtózva vitattuk meg velük mindazt, ami egy tinédzsert érdekel. Azok voltak a szabadegyetemek! S a naiv csodálkozás talán máig bennünk él, mennyire másak voltak azok a derék tanár-emberek nyolc-tíz-tizennégy szem közt, amikor szabadon, nyíltan, emberi módon beszélhettünk egymással. Amikor nem a katedrán állva, hivataloskodva kellett megnyilvánulniuk, esetleg attól félve, ki mit hall ki a szavaikból, s jelenti fel őket alkalomadtán ezért vagy amazért. 

Érettségi után némileg elváltak az útjaink. A kapcsolatot tartottuk, persze, tartjuk máig is. De az már két felnőtt ember kapcsolata, akiknek végig kell menniük a saját útjaikon. A gyakori találkozásaink gyönyörű emlékek. Emlékszel, amikor a nyolcvanas évek elején Kallós Zoli bácsival jártuk Erdélyt és Szőcs Géza rejtegetett a kolozsvári lakásában? Emlékszel a kedves, jó Forrai Tibor bácsi nyaralójára Káptalanfüreden, a történelmi szabadegyetemre a pincéjében, s utána a hajnalig tartó dalolásokra? A Jókai Napokon a néha suttogva megvalósult, de annál izgalmasabb beszélgetésekre, vagy Pardubicén, a cseh másként gondolkodókkal való találkozásokra?

Nem lehet mindent felsorolni, nincs is különösebb értelme. Csupán jelzésként mondom, hogy ez is formált bennünket. A hivatalos katedrák mellett ezek az élet által diktáltak, sors által engedélyezettek.

Tudod, hogy a nyolcvanas években kicsit megorroltam rád, amiért átköltöztél Magyarországra. Tudom, hogy ott magasodott mögötted az akkori csehszlovák államrendőrség fenyegető árnya, s azt is éreztem, hogy te már akkor is szélesebb territóriumok után próbáltál nyújtózkodni. Hála Istennek, nem vesztél el, mint annyi sokan, akik áttelepültek tőlünk, s ma is örömmel látom, hogy Molnár Imre számon tartja a szülőföldet és a szülőföld is számon tartja Molnár Imrét.

A magyar glóbuszon nagyon otthon vagy, ez örömmel tölt el mindnyájunkat. Mint ahogy az is, hogy az innen kifelé való nyújtózkodásban a lengyel kapcsolat a legfontosabb: társadalmi szinten is, családi vonatkozásban is. Hasznos az első, eltéphetetlen, megkerülhetetlen a másik – mert gyerekeidben ötvöződik szétválaszthatatlan eggyé.

Megingathatatlan, elkötelezett magyarságtudatod mellett történészi, szakmai elkötelezettséged a leginkább megkapó. Meggyőződésem, hogy Esterházy János nem tudott annyit önmagáról, amennyit te tudsz róla. S az a már-már fanatizmushoz hasonlítható elszántság, amellyel kutatod a kort, kortársait és őt, méltán lehet példaértékű.

Mert Imrém, egy olyan korosztály tagjai vagyunk, amelynek több tagja itt, itthon, a Felvidéken, mintha meghasonult volna. Mintha kezdene szembemenni a közösségi paradigma eddigi abszolút parancsával, a megmaradni kötelezettségével. A korosztályunkból többen már ideológiákat gyártanak arra, hogy miért nem fontos, vagy miért elavult az, amiben mi hiszünk.

S talán itt zárul be a kör is: azzal kezdtem, hogy szerencsés generáció tagjai vagyunk, akik megúszták a huszadik század legdurvább őrületeit. S ahelyett, hogy egy szép és tiszta harmóniát hoztunk volna létre helyette, elpuhultságunkban (?), telhetetlenségünkben (?), önimádatunkban (?) mintha elárulni készülnénk sok mindent, ami eleink számára szent volt, s ami ezt a népet máig megtartotta.

Ezért fontosak a példák, ezért kell felmutatnunk a te munkásságodat is. Mementóként, de irányjelzőként is: azért, hogy minden értelmes ember láthassa, hogy az utaknak nem jobbra vagy balra kell kanyarogniuk, hanem előre. A tisztességes vállalás irányában.

Imrém, mindezért együtt vagy érdemes a mai díjra. A Szeretet Rend ma ismét jó kezekbe kerül.

Téged Isten éltessen, a munkádat és az elkötelezettségedet pedig köszönjük.