Napjainkban sokakat ismét felháborít, ami a Malina Hedvig-ügyben történik. A főügyészség újból zaklatja őt, hat év után hazugságvizsgáló tesztnek kívánják őt alávetni, s ismét megszólalt – nem pozitív vonatkozásban – az ügyben Robert Fico miniszterelnök is.

Joggal mondhatja mindenki, felháborító, ami a lánnyal történik, a jogállamiság csődje ez. Egy láthatatlan hatalmi központ mintha a lány lelki megtörésére játszana, ami után, mint az ötvenes években, bevallja majd, hogy elejétől kezdve hazudott, sőt, esetleg ürgebőrbe bújt ügynökökkel is konspirált.

Ha komolyan vesszük a fentieket, fel kell tennünk a kérdést, ki a felelős ezért a helyzetért. 2011-ig joggal sorolhattuk: Robert Kaliňák belügyminiszter, Robert Fico miniszterelnök, a szlovák ügyészség, a rendőrség – és kiemelten a valószínűsíthető titkosszolgálati háttér.

Ez ma is igaz – hetven százalékban. Tavaly óta ugyanis a mai helyzetért társfelelősséget vállalt Malina Hedvig és ügyvédje is, valamint az a baráti-politikusi-vállalkozói háttér, amely hozzájárult ahhoz, hogy a lány ide jutott.

Ezen a ponton az ügy túllép Hedvig sorsán, a szlovákiai magyar társadalom reális vagy önbecsapó útjának kristályos dilemmájává válik. Csepp a tengerben, Hedvig a cseppben. S mivel szeretném elkerülni, hogy bárki is utólagos okoskodással gyanúsítson meg, mindenki szíves figyelmébe ajánlom a tavaly írott Hedvig Saga című írásomat, amely megtalálható a honlapomon csakúgy, mint az Álom a szabadságról című kötetemben is, s amelyben előre figyelmeztettem erre a veszélyre.

Nézzük csak, mi történt tavaly, 2011-ben. Két út állt a szlovák kormány és Hedvig csapata előtt, hogy lerendezzék az ügyet. Az első a valós megoldások útja, a második a felszínes páváskodások útja. Az utóbbit választották.

A szlovák kormány tavaly lépéskényszerben volt. Hedvig ügyében az Európai Emberjogi Bizottság felszólította őket, hogy vagy megoldják a problémát peren kívüli egyezséggel, vagy az Európai Emberjogi Bíróság elé kerül az ügy, s ott száz százalékig biztos, hogy Hedvig megnyeri a pert (elsősorban a hatékony bírósági eljárás  elmaradása miatt, amelyre az Európai Emberjogi Konvenció értelmében minden európai polgárnak joga van). 

Mi tett a kormány? Sajnos, a Radičová-kormány dilettantizmusa ebben az ügyben is megnyilvánult. Először is színházat játszottak: Rudolf Chmel, a kormány emberi jogokért felelős alelnöke, magánemberként bocsánatot kért Hedvigtől. Ez emberileg méltánylandó, de jogi értéke nulla.

Utána elkészítettek egy rossz megállapodást, amelyben a kormány rosszul értelmezte a saját szerepét. Ilyen esetekben, nemzetközi porondon ugyanis bármely állam kormánya nem csupán az adott állam egyik hatalmi centruma a sok közül, hanem az államot, mint olyat képviseli. Az alperes Hedvig esetében is a Szlovák Köztársaság volt, a kormány az egész állam képviseletében kellett, hogy fellépjen. Amiből az következik, hogy ha aláírnak egy nemzetközi jellegű egyezményt, annak tartalmaznia kellett volna egy olyan klauzulát is, hogy a szlovák állam összes szerve beszüntet mindennemű eljárást a lány ellen, s az ügy a megállapodás aláírásával egyszer s mindenkorra lezárul. Az olyan helyzet, amelyben a kormány aláír valamit, s utána az ügyészség, a rendőrség, vagy valamely bíróság még – úgymond, a saját illetékessége lapján – eljár, a harmadik világban még előfordulhat, de már ott sem jellemző. A peren kívüli egyezség azt jelenti, hogy az ügy a megállapodással egyszer s mindenkorra lezárul – az Európa Tanács felügyeletével.

Nem ez történt, s ez nagyon sajnálatos.

Hedvig és csapatának ténykedése legalább ennyire érthetetlen. Hedvig 2011-ig racionálisan viselkedett, méltósággal viselte keresztjét. Egyszer csak könyvet írtak róla, óriásplakátokon kezdték hirdetni őt, könyvbemutatókon vett részt. Az a gazdasági-politikai-mediális háttér, amely mozgatta őt, mintha kihasználta volna személyét. S ez volt a kisebb baj: aláírt (ügyvédje közvetítésével) egy rossz, számára egyértelműen hátrányos megállapodást akkor, amikor pedig nyerő helyzetben volt. Az a kvázi bocsánatkérő szöveg, amely a sajtóban megjelent, gyenge és a problémát elkenő szöveg. A megállapodás teljes szövege nem nyilvános, ám a jelek szerint abból is hiányzik az egyértelmű dikció, amelynek így kellene hangzania: a Szlovák Köztársaság minden szerve elismeri ennek az egyezségnek a tartalmát és a mai nappal megszüntet Malina Hedvig ellen mindennemű eljárást. Majd az egyéb feltételeknek (kárpótlások, nyilvános és hivatalos aktusok) kellene következniük. S a végén az ellentétel: ennek fejében pedig Hedvig egyetért a bírósági folyamat megszakításával (ugyanis ő a felperes).

Most értünk el gondolatmenetünkben oda, amiért ezt az írást megírtam. A hamis utak önveszélyes csábításaihoz.

Sokszor elmondtuk már, hogy a szlovákiai magyarság–szlovák állam kapcsolatban a legfontosabb valamilyen értelmes egyensúly elérése. Egyensúlyt törvények és intézmények biztosíthatnak, önfeladás soha. A megbékélés-szöveg is csak maszlag addig, amíg nincs a szlovák oldalon értékelhető ellentétel.

Nos, terjedelmi okokból nincs itt lehetőség arra, hogy Hedvig ügyvédjének, illetve némely Most-Hidas politikusnak a tavalyi nyilatkozatait idézzem. Aki viszont veszi a fáradságot s kikeresi őket, rájön arra, hogy valakik tavaly Hedvig-ügyben kétféle játékot próbáltak játszani. Az egyik oldalon valamiféle megállapodásra törekedtek, majdhogynem minden áron. Ez a fajta hozzáállás azt eredményezte, hogy puhák voltak a szlovák állammal szemben, s jófiúk(lányok) akarván maradni, rossz megállapodást írtak alá. Pedig az államhoz való lojalitást nem így kell kifejezni: az állam jobb helyeken azért van, hogy védje polgárait és segítse az életüket, nem azért, hogy megkeserítse.

A játék másik része Hedvig imázsának javítása lehetett. A könyv, az óriásplakátok… Bizonyára ezért nem kértek kártérítést sem (amely szimbolikus összeget fel lehetett volna használni akár jótékonysági célra is, s az imázs növekedhetett volna). Ma már látható, hogy mindez zsákutca volt. Öngól.

Talán egy epilógust is megér a dolog, hiszen csak az újszülötteknek újak az ilyen történetek, néhányan megéltünk már különbeket is.

Az állam mindenhatóságának és sérthetetlenségének fényezése nem új ügy. Szlovákiában két legismertebb képviselője ennek a nézetnek Vladimír Mečiar és Robert Fico.

S most az ifjú Robert Ficóra gondolok, aki 1995 és 99 között parlamenti képviselő volt, és Mečiar kormánya megbízásából Szlovákia képviselője az Európai Emberjogi Bíróság előtt. Ő azzal dicsekedett akkor, hogy Szlovákia egyetlen pert sem veszített az Európai Emberjogi Bíróságon. Ez persze hazugság volt akkor is, amely abból fakadt, hogy az Európai Emberjogi Bíróság előtt több ezer ügy van, évekig elhúzódnak az ügyek. Miután azonban sorra kerültek, Szlovákia mindegyiket elveszítette. A megfogalmazás azonban így pontos: Szlovákia polgárai nyertek a szlovák állammal szemben azáltal, hogy az Európai Emberjogi Bíróság elismerte, hogy valamelyik, rosszul működő szlovák állami intézmény megsértette saját polgára jogait (gondoljunk csak a Feldek-ügyre, örökösödési-, kárpótlási- vagy hosszan húzódó bírósági ügyekre).

Volt azonban két ügy, amely máig mintaként szolgálhat. 

A Mečiar-időszakban, Gašparovič akkori házelnök vezetésével megfosztottak parlamenti mandátumuktól két HZDS-képviselőt. Először František Gauliedert, majd egy Spišiak nevezetűt. 1999-ben, amikor kormányba kerültünk, áttekintettem a legfontosabb ügyeket és úgy döntöttem, ezt a két kérdést gyorsan meg kell oldani. Bekérettem magamhoz a kormány akkori strasbourgi képviselőjét, Robert Ficót, és megkértem őt az ügy mielőbbi, peren kívüli lezárására. Fico nyíltan nem mondott nemet. Bekérettem Gauliedert és Spišiakot is, s ugyanerre kértem őket. 

Gaulieder nagyon fel volt háborodva, mert szerinte már jóval korábban le lehetett volna zárni az ügyet, de véleménye szerint Fico Strasbourgban sem azon dolgozott, hogy az ügy mielőbb korrekt megoldást nyerjen, hanem azon, hogy még ott is megalázza őket. Kérésemre még egyszer leült tárgyalni Ficóval, de rövid megbeszélés után felállt az asztaltól. Telefonon felhívott, hogy többet ő nem hajlandó Ficóval tárgyalni, csakis személyesen velem.

Erre bekérettem Ján Čarnogurský igazságügy-minisztert, mivel Fico formálisan az ő alkalmazottja volt. Čarnogurskýval a tárgyalásunk három percig tartott. Elmondta, hogy a sok panaszból már neki is elege van, másnap javaslatot tesz a kormánynak Fico leváltására. Úgy is történt.

Utána kiutaztam Strasbourgba és személyesen letárgyaltam az ügyet. Majd itthon bekérettem Gauliedert és Spišiakot, és már egy kész szerződéstervezetet tettem eléjük. Fél órán belül megegyeztünk, egy héttel később a kormány is jóváhagyta a dokumentumot. Egy újabb kör után a szerződés feltételeit is jóváhagyta a kormány is, Strasbourg is.

S ismét egy példa: Gaulieder néha furcsákat is tudott mondani és tenni, ekkor azonban meglepően elvszerűen viselkedett. Anyagi természetű kárpótlásként elmaradt bérét kérte – és kapta meg, meghurcolásáért pedig 1 korona kártérítést kért. Miután a kormány engem bízott meg, hogy aláírjam vele az egyezséget, megtettem. Az aláírás után azt mondtam neki, hogy már intézkedtem az ügyben, hogy elmaradt bérét (amelyet a bíróság úgyis megítélt volna neki) a jövő héten átutalják a számlájára, az egy koronás kárpótlást pedig most, a kormány nevében szeretném lerendezni.

Erre felálltam, és elővettem a pénztárcámat. Gaulieder felhorkant. – Erről szó sem lehet – mondta. – Nem te bántottál meg engem, hanem az állam. Hivatalos postai utalványon kérem, s a kormány hivatalos fejlécével kérem a bocsánatkérés szövegét is. Az egy koronát, a postai utalványt és a bocsánatkérés szövegét pedig berámáztatom és kiteszem a nappalim falára, hogy naponta lássam, nekem volt igazam, s az igazságomnak érvényt is tudtam szerezni.

Nos, sok dologban nem értettem egyet František Gauliederrel, de abban a pillanatban ott, a kormányhivatalban, tiszteltem őt.