11800230_868866546484495_161936428781145540_n.jpgRánk köszöntött az új év, s hozott magával új kihívásokat, új veszélyeket és új reményeket. S mi itt állunk a nagy kavargás közepén és azon elmélkedünk, hányszor kifogásoltuk, hogy régebben az európai döntések perifériájára szorultunk, ami igazán fontos, az a mi régiónkon kívül történt, s mi esetleg csak hozzászólhattunk a történésekhez, de azok lényegileg nem érintettek bennünket, jórészt rajtunk kívül folytak. S mi, valódi vidékies polgárokként, bár elégedetlenkedtünk eme állapotok miatt, de lényegében komolyabb kifogásunk nem volt ellenük – amíg jöttek az uniós pénzügyi támogatások, amíg volt mit szétosztani a német, a holland, a svéd, a brit – tehát a gazdagabb európai uniós országok adófizetőinek pénzéből. Ráadásul néha azt a luxust is megengedtük magunknak, hogy a pénzt – az európai uniós szolidaritási alapokból származó támogatást – csendben zsebre tettük, ugyanakkor hangosan erősen kritizáltuk az uniót.

Most ennek a játéknak lassan vége lesz.

A központi Európa be fog keményíteni, a közös kasszába befizetett pénz némileg csökkenni fog, ám a lényeg az lesz az új helyzetben, hogy másra, az új feladatok ellátására fogják fordítani – s így értelemszerűen kevesebb marad majd az immár 12 éve csatlakozott tagállamok támogatására.

S a történések is mintha egyre komolyabban érintenének bennünket mintha amellett, hogy a helyünkön maradtunk, mégiscsak jobban besodródtunk volna a központba.

A migrációs folyamat egyik hozadéka ez.

S ebben a helyzetben növekedni fog annak a veszélye, hogy egyre több ember mondja majd, fenébe az Európai Unióval, menjen a csudába az egész európai együttműködés Magyarán: a kiábrándultság odavezethet, hogy kontrollálhatatlan folyamatok indulnak be az európai társadalmakban, amelyek Európa atomizálódásához vezethetnek.

Ez pedig nem lenne jó – pontosabban, ez komolyan visszavetné az európai országok fejlődését, s Európa véglegesen teret vesztene a globális versenyben.

Amikor tehát – gyakran joggal – kritizáljuk az Európai Unió helyenként rossz működését, az ne azt jelentse, hogy elvetjük az európai együttműködéselvét is. Ezer éve itt élünk egymás mellett, és láthatjuk, érezzük, mennyire egymásra vagyunk utalva. A fiatalabb generáció számára mintha túlontúl evidenciának tűnne, hogy az a gyakorlat, ami most Európában működik, automatikus, annak minden körülmények között így kell működnie, s a tapasztalatlanok talán azt is hozzáteszik, hogy ez bizonyára mindig is így működött.

Nem így van, az európai szabadságjogok az elmúlt 15 évben teljesedtek ki, és semmi garancia nincs arra, hogy fenn is maradnak.

A múltkoriban Bajorországba kellett utaznom, s az osztrák-német határon vígan elvesztegettem egy órát, mert a németek szúrópróbaszerűen ellenőrizték az autókat a határon. Ha ez rendszerré válna, az gazdasági visszaeséshez, s így a munkanélküliség emelkedéséhez és az életszínvonal csökkenéséhez vezetne.

Legyünk tehát észnél, a hibás módszereket kritizáljuk, de az európai együttműködést nem szabad feladnunk. Ez történelmi öngyilkosság lenne.

 (Megjelent a Szabad Újságban)

Szerző: Csáky Pál  2016.01.21. 09:31