10959732_795134510524366_2636153535695283708_n.jpg

„Ami a testben a lélek, az az ember, a nemzet és Európa számára az identitás” – mondta november végé az EP strasbourgi ülésén Ferenc pápa, és valószínűleg nagyon igaza volt. Európa egy elbizonytalanodott kontinens képét mutatja – s ebből a bizonytalanságból fakad az is, hogy nem képes definiálni és felmutatni értékeit. Amennyiben ugyanis képes lenne ezt megtenni, ott a hagyományos európai nemzeti  közösségek által kitermelt kulturális értékek lennének a meghatározók, s akkor nem lenne kétséges, hogy ebben a képben megkerülhetetlen szerepe kell, hogy legyen a hagyományos európai kisebbségi közösségeknek is.

Biztató jelek

Amíg pár száz évvel ezelőtt nem volt kétséges, hogy mit jelent európainak lenni, s melyek az európai kultúra és identitás alappillérei, az mára – a jelentős Európán kívülről jött betelepedések hatására is – viszonylagossá vált. Ám mintha ez ellenreakciót is kiváltana, Európában egyfajta reneszánszát is éli a nemzeti önújrafogalmazás gondolata. Az élen a skótok, a katalánok, a flamandok, a baszkok járnak, s ez a mozgás természetesen kihatással van a klasszikus számbeli kisebbségek életére is. Nálunk nem igazán kapott megfelelő sajtónyilvánosságot az a tény, hogy jelentős pozitív elmozdulás következett be az elmúlt években például a skandináv országok kisebbségpolitikájában. A számiknak (lappoknak) például már önálló parlamentjük van mindhárom országban, önálló költségvetést biztosít számukra az állam, s figyelemre méltó nyelvi jogok birtokába is jutottak.

Önbecsülés nélkül nem megy

A felvidéki magyarság is mintha a kelleténél jobban elbizonytalanodott volna – pedig erre semmi okunk. A felvidéki magyar értelmiség mintha az önkéntes eltűnés felé sodródna – pedig szerepvállalása nélkül nem lehet elképzelni a jövőnek való újabb nekifeszülést. Nézzük csak meg, hogyan, mennyire nyíltan képes írni dolgainkról például a cseh újságírók egyike-másika. Azoké a cseheké, akiknek egyébként sok rosszat is köszönhetünk, s akikre – főleg a második világháború utáni unszimpatikus szerepvállalásuk miatt soha nem fogunk tudni igazán felnézni.

Rendszeresen olvasom a Lidové noviny honlapját, a cseh sajtó színvonala vonz. Persze nem hibátlan, s korántsem ideális terület ez, de Európa keleti felében mégis csak az egyik legjobb. Publicistáiktól, íróiktól, filozófusaiktól esetenként sokat lehet tanulni. Mint ahogy politikusaik, gazdasági háttérembereik (kmotři) szolgálnak bőven elriasztó példával is (ennek ellenére többen börtönben ülnek közülük, s az is igaz, hogy – Szlovákiától eltérően – ott ül velük több cseh politikus is).

Jiří Peňás a lap munkatársainak középnemzedékéhez tartozik.  Az elmúlt hónapokban körbeutazta Európát, s útjai egy-egy állomásáról némileg rendhagyó, de az esetek többségében nagyon találó és érdekes képet festett.

Teljesen logikus tehát, hogy a közelmúltban eljutott Európa egyik kulturális fővárosába, Kassára is, s tapasztalatairól a múlt héten Kassai dandy avagy Márai visszatér címmel megkapó beszámolót közölt.

Az igaz szó fontossága

Peňás írása korrekt, élvezetes. Pontosan mutatja be Kassa történelmét, a városról szinte szerelemmel ír, állítása szerint naponta tízszer ment végig a Fő utcán, s mindig látott újat. Szimpátiával részletezi II. Rákóczi Ferenc életútját is, s elmondja a cseh olvasónak, miért ebben a városban helyezték örök nyugalomra a nagyságos fejedelmet. Leírja, miért és hogyan került vissza Kassa újra Magyarországhoz, majd a háború utáni időket megidézve megformálja az alábbi mondatokat, amelyek arra ösztönöztek, hogy a figyelmet írására tereljem. Nem hagyhatta ki a képből ugyanis a kassai kormányprogramot sem, s az a néhány mondat, amelyet ennek szentel, szerintem a cseh publicisztika egyik ékköve.

„Az ember nem tudja kihagyni a házat, ahol 1945. április 5-én kihirdették azt a kormányprogramot, amely máig ennek a városnak a nevét viseli. Lehet, hogy papíron, első látásra nem tűnik olyan szörnyűnek, hiszen kinek is lehetne kifogása pl. a „népi rétegek állapotának javítása” című fejezetekkel kapcsolatban. A lényeg azonban az, hogy Fierlinger ügynök és egy Gottwald nevű alkoholista az oroszokkal a hátuk mögött itt diktáltak le egy menetrendet, amely az országot a Kelethez csapta. S mindez a köztársaság ama legkeletebbre fekvő nagyvárosában történt, amely sem kulturálisan, de civilizációs vagy mentális szempontokat figyelembe véve sem tekinthető keleti városnak. A magyarok ugyanis, akik akkor itt még többségben voltak, bár szintén nem egy problémamentes nép, de az nyilvánvaló, hogy keleti nemzetnek nem tekinthetőek. A mi esetünkben és a szlovákok esetében az embernek néha vannak ezzel kapcsolatban kételyei.”

Megismétlem: egy cseh értelmiségi írja első körben a szlovákokról és második szinten saját magukról, a csehekről, hogy nem igazán európai nép. S rólunk azt írja, hogy bár nem vagyunk problémamentesek, európaiságunk kétségkívül megkérdőjelezhetetlen. S figyeljünk csak oda a szóhasználatra: a cseh nemzet akkori vezetőit kendőzetlen pontossággal ügynöknek és alkoholistának titulálja.

Tisztánlátás és őszinteség nélkül bizony nem létezhet reális önértékelés.

Küzdenünk kell

E példa után visszatérve eredeti gondolatmenetünkhöz: a jelenlegi Európai Unió egy bonyolult konglomerátum, amely nem azt jelenti, hogy majd megold mindent számunkra, és tálcán hozza elénk a boldogabb jövőt, hanem eme összetett szerkezet részeként számunkra is lehetőséget biztosít arra, hogy megfogalmazzuk igényeinket és minden demokratikus eszközt felhasználjunk arra, hogy azokat meg is valósítsuk. Az Európai Parlament eme küzdelem egyik – de korántsem egyetlen – színtere. Ezért voltam bátor mindjárt az EP első, júliusi ülésén felszólalni és felhívni a figyelmet az őshonos kisebbségek problémáira, ezért beszéltem a novemberi ülésen is arról, hogy vegyük már ki végre a megosztó falakat a fejeinkből is, hiszen ha a kisebbségi közösségekről beszélünk, akkor nem állhatunk meg Nyugat-Európánál. (Más dolog persze, hogy most ott mozdul a föld, ők hangosabbak és elkötelezettebben küzdenek is.) Európa keleti felén is élnek olyan közösségek, amelyek problémái megoldások után kiáltanak, s amelyek európai szintű figyelmet igényelnek.

Ingyen ugyanis a történelemben ritkán adnak valamit. S egy maghasonult közösséget sem lehet csak kívülről megmenteni. Egy egészséges közösségnek minimum abban egyet kellene értenie, hogy létének alapfilozófiája az, hogy nem akar megszűnni, hogy saját fejjel, saját érdekeinek megfelelően gondolkodik és cselekszik. A felvidéki magyarság egy része sajnos túlbillent ezen a ponton: döbbenetes, hogy a szociológusok felmérései szerint a szlovákiai magyarok több, mint 50 százaléka aszerint alakítja ki véleményét a saját helyzetéről és sorsáról is, hogy mit mond arról a szlovák közvélemény vagy a szlovák sajtó. Ezen a ponton azt hiszem, sikeres volt a közel száz évig tartó szlovák agymosás: magyarul beszélő klónok visszhangoznak ma olyan mondatokat, amelyeket azelőtt a maticásoktól vagy szlovák nemzeti politikusoktól hallhattunk. Ez a belső meghasonulás iszonyatos űrt jelent sokak lelkében és nagyon sok kárt okoz nekünk.

Egy szó, mint száz tehát, üzenet a magyar közösség megosztóinak, Nietzschével szólva:„Nem az rázott meg, hogy becsaptál, hanem az, hogy ezután már nem hihetek neked.”

Felemás 25 év

Azt is döbbenetes megállapítanunk 25 évvel az úgymond bársonyos forradalom után, hogy a szlovák értelmiség és a szlovák politikai elit egyetlen olyan kezdeményezéssel sem élt az elmúlt negyedszázad alatt, amely a mi helyzetünk rendezését célozta. Sőt, továbbmegyek: ha elfogadjuk is azt a tételt, hogy a két Dzurinda-kormány idején volt többé-kevésbé olyan időszak, amikor nem csupán védekeznünk kellett, hanem önépítésre is gondolhattunk, az is igen szomorú képet fest az úgymond szlovák demokráciáról. 

A legnagyobb kudarcnak az elmúlt 25 évben a szlovákiai magyar nemzettudat jelentős csökkenését és az aktivista politika megerősödését tarthatjuk. A legszomorúbb azt látni, ahogy a felvidéki magyar társadalom egy része elfogadja, hogy önmaga megítélésében a legfontosabb az, ahogy a szlovákok gondolkodnak róla – vagyis létezését a szlovák elvárásoknak rendeli alá. A 2008-as pártszakadás óta ezt a filozófiát – egyedüliként a külhoni magyar közösségek közül – egy vegyespárt is képviseli, amely ma már magyarul mondja azokat a magyar nemzettudatot romboló igéket, amelyeket addig a nacionalista Szlovák nemzet Párttól vagy Vladimir Mečiar embereitől hallhattunk. Magyarán: elégedjünk meg annyival, amennyit a szlovákok adnak nekünk. Ennek a filozófiának viszont a legnagyobb szépséghibája az, hogy az elmúlt 15 évben sem a szlovák politikai elit, sem a szlovák értelmiség nem jött elő egyetlen javaslattal sem a felvidéki magyar közösség sorsának, problémáinak megoldása érdekében. Ilyen trójai lóval a hátunkban a felvidéki érdekképviselet helyzete nagyon megnehezedett, s nem is csodálkozhatunk azon, hogy a demográfiai és elvándorlási mutatók gyakran nagyon lehangoló képet mutatnak a közösség állapotáról. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ma, 25 évvel a rendszerváltás után a szlovákiai magyar ügyeknek de facto nincs intézményesített gazdája, a politikai pártok egymással szembeni vetélkedésben pazarolják el az energiáikat és elsősorban azt lesik, melyikük népszerűsége emelkedett néhány tizedszázalékkal. Innovációból, rendszeres, átgondolt építkezésből sajnos jóval kevesebb van a kívánatosnál. Persze azt is látni kell, hogy a 25 év alatt nagyot változott a világ és nagyot változott a felvidéki magyarok értékrendje is – s ehhez (nem mindig pozitív módon) hozzájárult az idegen befolyás alatt álló felvidéki magyar sajtó is.

Az önkormányzati választás tanulságai

Persze, most azt is meg kell néznünk, hogy csapódnak le mindezek az összefüggések közösségünk életében. S mivel a közelmúlt helyhatósági választásai vannak hozzánk időben a legközelebb, vessünk egy pillantást rájuk.

Szemügyre véve és nyugodtan kielemezve az eredményeket országos szinten azt kell mondanunk, hogy semmi új (semmi reménykeltő) nem tapasztalható. A Smer uralja a terepet, nem igazolódtak vissza azok a remények, amelyek arról szóltak, hogy az elvesztett köztársasági elnökválasztás után megkezdődött a Smer eróziója. Ennek semmi jele – ellenkezőleg, az ellenzék pártjai kezdik még inkább lenullázni magukat. Ez nem jó hír a következő országos választások viszonylatában.

A magyar térfélen sincs sajnos figyelemre méltó újság. A politikai frontvonalak megmerevedtek, a politikai pártok saját helyi sikereik fényezésével és saját helyi vereségeik hatásának csökkentésével vannak elfoglalva, magasabbra egyelőre nem néz senki.

A felvidéki magyarság túlélésének szempontjából jó hír, hogy az MKP lényegében megtartotta pozícióit, s erre majd egy elkövetkezendő újraépítkezéskor lehet építeni. A vegyespárt kicsit meggyöngült, de nem lényegesen: bár boldog-boldogtalant megtámogatott a helyhatósági választásokon, csakhogy javítsa a statisztikáit, az MKP-t így sem sikerült legyőznie.

Az MKP szempontjából egyszer s mindenkorra vissza kell utasítani azokat a túlzottan drámai hangokat, amelyek szerint az elkövetkezendő parlamenti választások sikere vagy sikertelensége dönt majd a párt jövőbeli túléléséről. A sikeres megyei, európai parlamenti és helyhatósági választások egyértelműen megmutatták, hogy a párt a legbeágyazódottabb politikai szervezet a felvidéki magyar társadalomban, szükség van rá és fontos funkciót tölt be. Bár azt is látni kell, hogy ama mondat ismételgetése, hogy mindenképpen vissza akarunk kerülni a parlamentbe, fontos célkitűzés, de igazán érdemi politikai programnak kevés.

Egyébként pedig, ha valaki mindenképpen koalíciókról akar gondolkodni az elkövetkezendő parlamenti választás kapcsán, a Smer egyeduralmát és a jobboldal szánalma állapotát látva a legcélszerűbb bizonyára egy jobboldali nagykoalíció létrehozatala volna. Ez azonban a szlovákiai politikusi önzés és jobboldali tehetetlenség mellett most bizonyára illúzió, 1998-ban is jelentős külföldi nyomás és motiváció volt szükséges a létrejöttéhez.

Komárom, a lakmusz

Politikailag a helyhatósági választások magyar szempontból legfontosabb üzenete az, hogy a felvidéki magyarság legöntudatosabb része, amelyre e nemzettöredék túlélésének terhe nehezedik, nem fogadja el a technikai érdekszövetségeket, amelyek mögött politikai simlit-érdekházasságot sejt. Ez egyébként szerintem kiválóan jó üzenet. Bár tény, hogy a magyar pártnak és a vegyespártnak van állítólag harminc közös polgármestere (azok létrejöttének hátteréről is érdemes volna egy külön elemzést megjelentetni – mert például jobb helyeken csak megkérdik, mitől közös az olyan, egyébként valóban mindkét párt logójával indult régi-új polgármester, aki helyi MKP elnök, a járási MKP elnökségének és az MKP OT-nak is tagja, a vegyespárthoz lényegében semmi köze, s egyedüli jelölt volt a községben, tehát még koalíciós kényszer hatása sem érvényesült esetében), nyilvánvaló, hogy politikai tétje a komáromi közös indulásnak volt.

Függetlenül a mindenféle interpretációtól egy dolog fogalmazható meg objektív módon: az, hogy Komárom magyar polgárságának egy része, éppen az, amely a magyar megmaradás szempontjából a legelkötelezettebb és eddig az MKP-hoz állt közel, fellázadt a szerintük cinikus paktum ellen – és győzött. Ezt bizonyítja a független képviselőjelöltek viszonylagos sikere, s ezt az MKP-s jelöltek gyenge eredménye (hiszen épp az MKP-s törzsszavazók egy része szavazott át a többségükben szintén MKP-közeli vércsoportú függetlenekre). Ez fontos üzenet azoknak, akik már 2016-ra egy országos összeborulást vizionáltak, hogy az épp a kemény magyar mag egy részét demoralizálhatja és veheti rá arra, hogy ne szavazzon egy technikai -  szerintük kiüresedett koalícióra. Akik ilyen vonatkozásban építkezésről beszélnek, azoktól ugyanis joggal kérdezhetik meg a fellázadt magyarok, hogy mi lett a sorsa annak a (valószínűleg szintén nem őszinte) kisebbségi minimum-dokumentumnak, amely azóta valamelyik fiókban alussza álmát, s amely egy jobb csillagállás esetén akár egyfajta pozitív magyar elmozdulás pillére is lehetett volna – de nem lett. Nem lett, mert nincs ilyen akarat, egyelőre úgy néz ki, hogy nincs akarat tartalmi együttműködésre, befolyási övezetekről, személyi- és csoportérdekekről szól eddig a történet. Azt is ijesztő volt látni az elmúlt hetekben, ahogy a magukat politikai elemzőnek (???) gondoló fiatal tollforgatók  a pragmatizmus sikerének tüntették fel a komáromi kezdeményezést. Ha ugyanis a fiatal generáció képviselőitől (politikusoktól és elemzőktől) csak ennyi telik ki, akkor a felvidéki magyarság szomorú jövő elé néz. Ha Szlovákiába is beüt a Berlusconi-Babis – féle habitus, s minden csak termékké válik a politikában, minden eladható és megvehető lesz, akkor ijesztően lecsökkennek a felvidéki magyarság túlélésének esélyei. A vegyespárt létrejötte már errefelé tolja el a szlovákiai magyar társadalmat – s persze az is igaz, hogy a nemzeti oldalnak viszont az eddiginél jobban kellene vigyáznia hitelére, erkölcsére, olvashatóságára, dinamikájára. A felvidéki magyarok elkötelezettebb része ugyanis joggal mondja, hogy egy esetleges együttműködés csakis a magyarság ügyei iránt elkötelezett irányban képzelhető el, s kiábrándultsággal látja, hogy a Most-Híd épp az ellenkező irányba, az ún. szlovák pillér megerősítésének irányába mozdult el, s épp eltávolodóban van a magyar súlypontoktól. S hogy a vegyespárt mennyire szlovák politikai-mediális és egyéb (titkosszolgálati?) kreátum, mutatja némiben Somorja példája. Ott, ahol Bugár Béla él, s ahol nem a médiából, hanem a napi gyakorlatból ismerik őt és barátait, egy hidas sem jutott be a városi testületbe.

A jövő

Mindezek ellenére biztató, hogy a felvidéki magyarság jobb része nem adta fel a küzdelmet jövőjéért és esélyeiért. Sokan vannak, akik hisznek a megmaradás esélyeiben, s nekünk ezt a réteget kell a jövőben is támogatnunk és erősítenünk. Itthon is, és az Európai Parlamentben is.

 

Szerző: Csáky Pál  2015.02.07. 17:31