Száz évvel ezelőtt tört ki az első világháború

kakasok.jpgTrianon tehát – és az egész versailles-i békerendszer – valóban Európa rossz emléke, sok baj okozója. Régen túlélte magát, a valóságban sosem működött pozitív hozadékkal, s az első világháborúnál nagyobb katasztrófába: a második világháborúba sodorta az emberiséget. Az 1919-es békekonferencián részt vevők közül azok, akiket nem elvakultság és bosszú vezetett, már akkor látták, hogy ez egy alapjaiban rossz döntéssorozat. Nem véletlen, hogy a békeszerződéseket az amerikai szenátus soha nem hagyta jóvá, mint ahogy Oroszország és később a Szovjetunió sem ratifikálta azokat soha. Talán a legjellemzőbb lehet a ponton az amerikai kormány két magas rangú tisztviselőjének leveléből idézni, amelyeket Wilson elnöknek írtak. William Bullitt: „ Kormányunk most beleegyezett abba, hogy a világ szenvedő népeire új elnyomás, leigázás és feldarabolás várjon, új háborús évszázad.” Walter Lippmann: „Nézetem szerint az Egyezmény nemcsak szűklátókörű és rosszhiszemű, hanem a legnagyobb mértékben meggondolatlan is.” Szintén nagyon kritikus volt a szerződésekkel kapcsolatban a világhírű közgazdász, John Maynard Keynes, aki a brit delegáció tagja volt, de lemondott tisztségéről. „Hogyan várhatja tőlem, hogy tovább segédkezzek ebben a bohózatban, s megpróbáljam megvetni a franciák szerinti, úgymond igazságos és tartós háború alapjait?” – írta a brit miniszterelnöknek.

A németek is felültek Wilsonnak

Magam sokáig nem értettem, hogy lehetett a magyar politikai elit annyira naiv, hogy kritika nélkül elfogadta Wilson gumicsontját – amíg Paul Johnson brit történész A modern kor című munkája rá nem döbbentet arra, hogy a németek ugyanilyen csapdába estek. „1918 szeptemberére világossá vált, hogy Németország, amely keleten megnyerte a háborút, nyugaton a legjobb úton halad afelé, hogy elveszítse… Két nappal azután, hogy megjelent Wilson Öt részlete, a teljhatalmú Ludendorff tábornagy azzal a bejelentéssel hökkentette meg kormánya tagjait, hogy a hadsereg állapota a katasztrófa elkerülése érdekében azonnali fegyverszünetet igényel. Népi kormányt kell létrehozni, amely lépjen kapcsolatba Wilsonnal. Ludendorffot nyilvánvalóan az vezérelte, hogy a demokratikus pártokra hárítsa a Németország által meghódított területek visszaadásának ódiumát. Egyszersmind Wilson huszonhárom tételét összességében szemmel láthatólag annak garanciájaként értékelte, hogy Németországot nem darabolják fel vagy büntetik meg, hanem lényegében érintetlenül őrizheti meg önállóságát és hatalmát… A németek és az osztrákok azonban nem tudták, hogy október 29-én House ezredes, Wilson különleges megbízottja és az Egyesült Államok képviselője a szövetségesek Legfelső Haditanácsában hosszú titkos találkozón vett részt Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal. A francia és a brit vezető számtalan kétséget és fenntartást hangsúlyozott a wilsoni tételekkel kapcsolatban, s ezeket el is fogadtatták House-szal, aki Kommentár formájában összegezte őket, amelyet a németekkel és az osztrákokkal azonban soha nem közöltek. Ezzel gyakorlatilag – ami a központi hatalmakat illette – a wilsoni pontok valamennyi előnyös részét törölték. Ez az állásfoglalás tulajdonképpen már a későbbi versailles-i szerződés azon vonásait vetítette előre, amelyeket erőteljesen kifogásolt: Ausztria-Magyarország feldarabolását, Németország gyarmatainak elvételét, Poroszországnak a lengyel folyosóval való szétszakítását és jóvátétel meghatározását.” (Paul Johnson: A modern kor, XX. Század Intézet, 30. oldal)

Ez az a pillanat, amely számunkra is meghatározó változásokat hoz: ettől kezdve van szó a tárgyalásokon stratégiai megoldásokról, nagyhatalmi érdekekről és nem a Wilson által deklarált nemzeti önrendelkezési elv általános érvényű megvalósításáról. Ez az amerikai nézetváltás okozta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a csehek-csehszlovákok, románok és szerbek irányában alapvetően alkalmazták a nemzetek önrendelkezésének elvét, de a magyarokkal szemben nem. S mivel stratégiai érdek volt a (nagy)csehszlovák, nagyromán, nagy-szerbhorvát államok létrehozatala a németek hátában és a szovjet-orosz terjeszkedés ellenében, a későbbi tárgyalások is ilyen jellegű prioritások figyelembe vételével folytak.

A német, az osztrák és a magyar vezetők jellemzően semmiről sem tudtak. A német delegáció is azzal ment Párizsba, hogy béketárgyalásokat fognak folytatni, s azzal kellett szembesülniük, hogy egy diktátumot akarnak rájuk kényszeríteni. Hosszú viták, komoly vajúdások után úgy döntöttek, hogy aláírják a diktátumot, s teljhatalmú megbízottnak von Brockdorff-Rantzau herceget nevezték ki. Amikor azonban a német tárgyalódelegáció megjelent a teljes pompájában tündöklő versailles-i kastélyban, a szövetséges hatalmak vezetőinek képviseletében szónokló Clemenceau dölyfös szavaira a herceg ülve válaszolt. Ez sokakat felháborított, kivéve Balfour brit külügyminisztert, aki azt mondta titkárának: „Nem is vettem észre. Nálam az a szabály, hogy sohasem nézek olyan emberekre, akik nyilvánvalóan bajban vannak.”

Kiábrándulás

Paul Johnson  idézett munkájában az alábbi módon elemzi az „eredményt” (45. oldal): „Csehszlovákia még mesterségesebb képződmény volt, hiszen valójában kisebbségek gyűjteménye volt, akiket csehek ellenőriztek. Az 1921-es népszámlálás 8 760 000 csehszlovákról, 3 123 448 németről, 747 000 magyarról és 461 000 ruténról ad számot. A németek szerint azonban a népszámlálás szándékosan pontatlan volt, s valójában sokkal kevesebben tartoztak az uralkodó csoporthoz. Mindenesetre még a szlovákok is úgy érezték, a csehek üldözik őket, s az országra jellemző volt, hogy az új szlovák fővárosban, Bratislavában nem elsősorban szlovákok, hanem főként németek és magyarok laktak…

Jugoszlávia annyiban hasonlított Csehszlovákiára, hogy miniatűr birodalom volt a szerbek vezetésével, akik sokkal brutálisabban bántak kisebbségeikkel, mint a csehek a magukéival. Egyes részein 1912-től folyamatos harcok folytak, és a határokat csak 1926-ban rendezték (ha ez a megfelelő kifejezés az aktusra). A hadsereget és az államigazgatást az ortodox szerbek irányították, ám a katolikus horvátok és szlovének, akik gazdaságilag és kulturálisan is sokkal magasabb szinten álltak, arról beszéltek, hogy kötelességük „európaivá tenni a Balkánt” – azaz a szerbeket, s attól félnek, ehelyett őket magukat fogják balkanizálni. R.W Seton-Watson, aki korábban sokat tett az új ország megteremtéséért, rövidesen kiábrándult abból, ahogy a szerbek Jugoszláviát irányították: - A jugoszláv helyzet – írta 1921-ben – kétségbeesésbe kerget… Nem bízom az új alkotmányban, annak abszurd központosító törekvéseiben. A szerb tisztviselők rosszabbak, mint a Habsburgok, panaszolta, a szerb elnyomás pedig vadabb a németnél.  – Hajlok arra – írta 1928-ban –, hogy hagyjam a szerbeket és horvátokat főni a saját levükben! Azt hiszem, mindketten őrültek, s nem látnak túl az orruk hegyén. …

Közép- és Kelet-Európa összegyülekezett, hogy hátborzongató szertartás során arassa le mindazt a kibékíthetetlen nacionalizmust, amelyet a 19. század vetett el. Vagy, hogy más szóképpel éljünk, Versailles leemelte a fedőt a kavargó, rossz szagú fazékról, s a benne lévő kotyvalék bűze szerteáradt egész Európán, mígnem először Hitler, majd Sztálin erővel ismét rá nem csapta a fedőt az edényre…”

Szerző: Csáky Pál  2014.02.10. 20:17