vihar.jpgViharos  évszázad I.

Száz évvel ezelőtt tört ki az első világháború

A kiindulási pont nem fényes: ha felülről nézve próbáljuk meg elemezni a huszadik század történetét, és szinte a csontokig leegyszerűsítjük alapvéleményünket, akkor tágabb térségünkről szólva az alábbi mondatot írhatjuk le: a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a románok és többségükben – bár korlátozott mértékben – a délszlávok is lényegében megnyerték a huszadik századot. Mi, magyarok, inkább elveszítettük azt.

Nem jó alaphelyzet.

Elismerem, hogy a tisztelt Olvasót bizonyos fokig provokálni is akarom a fenti mondatokkal. S azonnal hozzáteszem az elképzelt dialógushoz azt is, hogy alaposabb szemrevételezés után az összkép természetesen bonyolultabb. De tagadhatatlan tény, hogy száz évvel ezelőtt nem létezett egységes lengyel állam, nem létezett Csehszlovákia, sőt: Csehország és Szlovákia sem, Románia két jelentéktelen részből álló kis ország volt, s nem létezett a délszláv államok szövetsége sem. Magyarország ellenben egy európai (világ-) hatalom befolyásos része volt.

Mostanra a helyzet jelentősen megváltozott. Az alaphelyzet tehát  adott: a magyarság lett sajnos az első világháború utáni rendezés legnagyobb vesztese, elsősorban azért, mert a versailles-i békerendszer (és a rá épülő, második világháború utáni békék) meghozatalakor a nagyhatalmak a nemzeti önrendelkezés elvét a csehek, szlovákok, románok, délszlávok, lengyelek vonatkozásában érvényesítették, a magyarok vonatkozásában azonban távolról sem. Ez történt – nem annyira drasztikus változatban – a németekkel szemben is, s ezáltal az ilyen érzéketlen módon létrehozott, pusztán hatalmi szempontok alapján kialakított rendszerbe eleve belekódolták új, az 1918-20-as állapotokhoz képest erőteljesebb és veszélyesebb feszültségek megjelenését is. Nem véletlen, hogy még a békekonferenciák résztvevői közül is sokan kifogásolták az ilyen hozzáállást, s fontos emberek jellemezték a Párizsban elfogadott diktátumokat rablóbékéknek.

Mindezt persze már eddig is sokan, több alkalommal megfogalmazták. A magam részéről szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy ezzel az írással sem szeretnék belekontárkodni a történészek vitáiba. Vannak ugyanis szakmai vélemények – sőt, ítéletek, amelyeket minél több konkrét ismeret alapján a történetírás szabályai szerint kell megfogalmazni, s arra elsősorban a történészek hivatottak. Ebben az írásban én főleg a történések összefüggéseivel és következményeivel szeretnék foglalkozni és azzal, hogy számos vonatkozásban mennyire rosszul kezeltük a trianoni döntés utáni folyamatokat, mennyire bukdácsolt ez a téma a politika terepén, és mennyire nem volt átgondolt stratégiánk és taktikánk sem a nemzet továbbélését érintő sok fontos kérdés vonatkozásában a 20. század folyamán.

 Önértékelő csehek

A huszadik század történéseivel az első világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán természetesen nem csak mi foglalkozunk, hanem más érintett nemzetek is. Magam a cseh igyekezeteket tartom eddig a leginkább figyelemreméltónak. A cseh filmgyártás a cseh közszolgálati televízióval karöltve egy kilenc részes sorozatot készített a huszadik század cseh történelméről. A sorozatnak – nem meglepő módon – a Cseh évszázad címet adták.

A sorozat természetesen nem mentes a cseh szempontok utólagos túlhangsúlyozásaitól, sőt, bizonyos vonatkozásokban a nemzeti propaganda elemeinek alkalmazásától sem. (Magyarország kivételével a térség minden államában folyik  torzabb vagy korrektebb formában  nemzetépítés.)  A filmeket játékfilmek formájában – és nem beszélgetős- vagy dokumentumfilm-formában – valósítják meg. A kilenc részre tervezett sorozatból eddig öt rész készült el, s ezeket tavaly karácsony előtt be is mutatta a cseh közszolgálati televízió.

 A sorozat első része épp az első világháború kitörésével, illetve a békeszerződések előkészítésével foglalkozik. Egy apró pikantéria: a csehek „államalapító tatíčekjét”, Masarykot, akit máig sokan az egyik legnagyobb csehnek tartanak a történelemben – és akinek egyébként valóban voltak szlovák gyökerei – az egyik legjobb szlovák színész-rendező, Mikuláš Huba játssza. A film két eleme kimondottan érdekes, és utólag szemlélve is figyelemre méltó. Addig, amíg mi arról vagyunk kénytelenek értekezni, hogyan veszítettük el nemzetközi presztízsünket 1849 után (Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs), és hogyan csúsztunk a 19. század végén és a 20. század elején egy öntelt, sok fontos kérdésre oda nem figyelő, gyakran túlságosan köldöknéző nemzet pozíciójába, addig pl. a cseheknél egy nagyon érdekes evolúciós folyamat zajlott le. Fél évszázad alatt eljutottak a Monarchiát dicsőítő és a trialista berendezkedés irányában azt megreformálni akaró nézetektől (František Palacký: ha a Monarchia nem létezne, ki kellene találni) a Monarchiát megszüntetni akaró álláspontig (Tomáš Garrigue Masaryk: csehszlovák nemzetállamra van szükségünk a túléléshez, sőt, Beneš durvább formában, már 1916-ban Párizsban: Détruisez l´Autriche-Hongrie! Romboljátok le Ausztria-Magyarországot!).

A másik figyelemre méltó elem: már 1915-től létrehoztak egy olyan nyugati emigrációt (Masaryk és Beneš vezetésével), amely valóban erőteljesen és átgondolt módon készült a Monarchia esetleges felbomlása utáni állapotokra, s amely fontos kapcsolatokat épített ki az Antant országaiban. Sőt, ez az emigráció arra is képes volt, hogy megkeresse és megnyerje az ügynek az Amerikai Egyesült Államokban élő szlovákok képviselőit, s velük 1918 májusában egyezményt írjon alá (Pittsburgi egyezmény) – többek között arról is, hogy a létrehozandó új Csehszlovákiában a szlovák megyék és Kárpátalja széles körű autonómiát kap. Amit Masaryk és Beneš persze egy pillanatig sem gondolt komolyan… Mindez viszont komoly fontosságot nyert az elkövetkezendő folyamatokban, s máig tartó hivatkozási alappá vált, hiszen az nagyon valószínű, hogy ha az észak-magyarországi szlovák többségű megyékben 1918-ban népszavazás lett volna arról, hogy Magyarországhoz vagy az újonnan kialakítandó Csehországhoz tartozzanak-e, többségükben az első lehetőséget választották volna. Ezért volt fontos az amerikai szlovákság képviseletével való megállapodás.

Ezen a ponton persze túl olcsó lenne azt írni, hogy a csehek (és a románok és a délszlávok) keményen, szisztematikusan és elszántan dolgoztak a politikai alternatívák létrehozatalán, illetve azon, hogy amennyiben az általuk kívánatosnak tartott folyamat valósul meg, mit és hogyan fognak tenni – s bizony olcsó és igazságtalan lenne simán mellé tenni azt, hogy a magyar politikai elit pedig eközben vígan vadászgatott, vagy egymás torkát markolászta. De azért ne legyintsünk erre az összefüggésre sem: a csehek (és a románok és a délszlávok…) nem 1918-ban kezdtek el fejetlenül kapkodni, nem akkor futottak ki Párizsba, Londonba vagy Washingtonba, hanem hosszú, fárasztó munkával 1918-ra egy akcióképes alternatíva vízióját építették fel.

Az is igaz, persze, hogy semmi sem lett volna az utódállamokból – legalábbis abban a formában, amilyen határok között létrejöttek –, ha mindaz, amit jelentettek: erős franciabarát szövetségesek Németország hátában, illetve cordon sanitaire a kialakulófélben lévő Szovjet-Oroszországgal szemben – nem lett volna nagyhatalmi, elsősorban francia érdek. Már az is komédiába illő ugyanis, ahogyan az emigráns csehszlovák kormány megalakult 1918-ban Párizsban, s ahogyan villámgyorsan elismerték őket a(z egyébként sosem létezett) csehszlovák nemzet képviselőinek.  S hogy ez mennyire nem véletlen és egyszeri dolog volt, az is bizonyítja,  hogy a cseheknek 1939-től is volt egy emigráns kormányuk Londonban (Beneš elnökletével) és egy erős politikai képviseletük Moszkvában (Gottwald vezetésével). S másodszorra is győztesek lettek – annak ellenére, hogy korrektebb cseh barátaim máig jókat viccelődnek azon, hogy a prágai felkelés csupán 1945. május 5-én tört ki, amikor már igazán nem volt komolyabb jelentősége.

Magyarán: a cseh protektorátus a háború alatt mindenben kiszolgálta Hitlert, akit – Bécshez hasonlóan – Prágában is jelentős ovációkkal fogadtak 1939-ben, s távolról sem csupán az ott élő németek.  Elkötelezett bábállamról volt szó, Emil Hácha köztársasági elnök vezetésével (eszébe jut valakinek Vichy ilyen összefüggésben?), amely ugyan nem volt a nemzetközi jog alanya, ám főleg Magyarország 1944-es német megszállása után a két korlátozott lehetőségű államalakulat helyzetében sok a hasonlóság. Ergo: bár ma már semmi értelme, de azért némiképp más fényben tűnhet fel eme összefüggések tudatában ama bizonyos „utolsó csatlós” megnevezés tartalma is… Nem másra gondolok, csupán csak arra, hogy ne mindig velünk szemben billenjen el a pálya.

Persze, ez csak margón túli megjegyzés. Ami viszont a margón innen van, az a valóban létező világlátásbeli különbség a politikacsinálással kapcsolatban. S ezt azért tartom fontosnak felmutatni, mert ennek jelentőségét a – belső egymásnak feszüléstől gyakorta terhes – magyar politika a huszadik század során a legtöbbször nem tudta érdemben felfogni cseh, szlovák, román, de délszláv viszonylatban sem. Pedig ez egy nagyon fontos eleme az utódállami kapcsolatoknak, s meg nem értése magyar részről olyan hátrány, amely a magyar politikát és diplomáciát gyakran nehéz helyzetbe hozza.   

(Négy részes elemzés első írása)

Szerző: Csáky Pál  2014.02.05. 22:40