1476412_10151854577067291_1148704609_n.jpgMárai azt mondja, a jellem az, amit az ember akkor csinál, amikor úgy hiszi, hogy senki nem látja őt. Tehát amikor belső indíttatásból cselekszik, amikor valóban azt adja, ami a lénye.

Robert Fico meg azt mondja, hogy nem vette észre, hogy volt itt egy november is 1989-ben.

Miután tehát a választópolgárok 2010-ben összehoztak neki egy egypárti kormányt, bizonyos fokig azt teheti, ami a lénye. S láthatóan nem tud szabadulni ifjúkommunista beidegződéseitől.

Ez eddig nem új. Ami figyelemre méltó, az az emberek – és az újságírók – naivitása volt tavaly. Miket össze nem írtak arról, hogy ez egy más Fico, nincsenek ott mellette a rossz szellemek (Mečiar és Slota, akiket pedig figyelemre méltóan mellőzött a jelentősebb döntéseknél 2006 és 2010 között), jön majd a príma világ. Néhányan még a szemöldöküket is felvonták, amikor azt írtam másfél éve, hogy a nyolcvanas évek retró változatára kell felkészülnünk.

Nos, itt van. Az természetes, hogy nem lehet visszamenni minden részletében az időben, s hogy formálisan többpárti demokrácia van az országban. De a Smer kormányzásának alapelemei mégis csak a puhább szocializmus időszakát idézik. Az állam szerepének túlhangsúlyozása, innovatív gazdaságpolitika helyett az adósság növelése, olajozottan totalisztikus mellébeszélés a kommunikációban, az ellenfelek, kellemetlen polgárok lejáratása, pszichológiai hadviselés velük szemben (Nicholson, Malina Hedvig…) – sajnos, sokáig lehetne még sorolni.

Kisebbségi téren is: nem előrelépés, visszacsúszás van. Kézi vezérlés és ignoráció a kormány részéről, politikai, társadalmi és pénzügyi kiéheztetés, s ezzel szemben erőtlen tiltakozások a kisebbségek részéről. Sőt, a régi bolsi trükk, a megosztás és az egymásnak uszítás is megjelent: egyéb kisebbségieket a legnagyobb közösség, a magyarok ellen, s magyarokat is szépen, finoman, magyarokkal szemben. A tiltakozó levelek olvasatlanul landolnak a szemétkosarakban, mindenféle kerekasztalok tagjai jól kipanaszkodják magukat egymásnak, a politikai ellenzék pedig önmaga karikatúrája. Embereket akaratuk ellenére, erőszakkal fosztanak meg újra állampolgárságuktól, s megjelent a nyolcvanas évek fajsúlyos jelensége is: az emigrálás. Impotens Európában szép, boldog szoci világ.

Ez eddig megint csak a dolog könnyebbik oldala: a másra mutogatás. Nos, ha merünk tükörbe nézni, akkor legalább két vonatkozásban a saját hibáinkat is látni kell.

A társadalmi és politikai pluralitás nem mehet az akciókészség rovására. A pluralitás önmérséklet és kölcsönös empátia nélkül anarchia. A civil szektor sem azt jelenti önmagában, hogy minél több ember szólót játszik különféle – pár személyes – szervezetek nevében, hanem azt, hogy a társadalom minél nagyobb hányadát tudják ütőképes szervezeti hálóba összefogni. S egy kisebbség esetében perdöntő, hogy tud-e ez a struktúra embereket és akaratokat mozdítani, ha szükség van rá. Mert a többség – főleg a posztkommunista társadalmakban – nem igazán fog megváltozni önmagától. A kisebbségi társadalom továbbélését egyfajta – legalább szimbolikus – erőegyensúly tudja csak garantálni, amelyben a kisebbségi oldalon nem igazi politikai súly lehet, hanem az élni akarás, az elszántság, az önszerveződési képesség egysége.

S azt is látni kell, hogy az egyes civilizációk nem véletlenül termelték ki magukból a társadalmi önszerveződés különféle formáit. Egy – akár formális – demokráciában (tetszik vagy nem) ezen szerveződések leghatékonyabbjai a politikai pártok. 2009-ben valakik önös érdekből épp a szlovákiai magyar közösség politikai potenciálját verték szét. Ha valakinek ez a pluralitás (van választás!?), akkor ez öngyilkos pluralitás. Maximum vitaklub. Amire szükség van, de nem úgy, hogy megbénítjuk vele magunkat, s kevéske energiáinkat is egymással szembeni játékokra pazaroljuk. Nézzük csak meg: 2009-ig a szimbolikus demarkációs vonal a többé-kevésbé egységes magyar politikai reprezentáció és a hatalom között volt, s a hatalom bizony néha berezelt az erőteljesebb megnyilvánulások láttán (2009-es dunaszerdahelyi tiltakozás vagy az 1994-es komáromi nagygyűlés). Most a demarkációs vonal a közösségen belülre csúszott, s a hatalom számára egyszerűen nem vagyunk téma: megpróbál agyonhallgatni bennünket. Mi meg megvagyunk úgy és sodródunk kicsinyes vitáink közepette. A kormány pedig figyelembe sem vesz, mondván: ilyen körülmények között az idő is nekik dolgozik.

 Nos, nem jó ez így. Előbb-utóbb fel kell kavarni azt az állóvizet. A január 10-ei Innováció a szlovákiai magyar politikában című konferencia erről akar szólni. 

 

Szerző: Csáky Pál  2013.12.23. 17:38