DSC_0199.JPG… Szlovákiában sok embernek görcsbe rándul a gyomra. Félelmetes kifejezés ez mindazok számára, akik csak az állam mindenek feletti hatalmában akarnak bízni. A kifejezést leszűkítő módon csupán annak egyik lehetséges jelentésére, a területi autonómiára próbálják értelmezni, holott az sokkal  szélesebb lehetőségeket takar. Az  autonómia a  demokratikus módon kialakított decentralizáció egyik formája, a központosítás  egyik lehetséges ellenpontja. Az Európai Unió számos tagországának alkotmánya tartalmazza ezt a fogalmat, amelynek megvalósítása eddig minden alkalommal bizonyítottan hozzájárult a többnemzetiségű társadalom belső egyensúlyának kialakításához. Nekem meggyőződésem, hogy a 21. századi arculatát kialakítani igyekvő Szlovákiában  ezt a kérdést is felelősséggel kell megvizsgálni, mint egy olyan elemet, amely ott is hozzájárulhat a társadalmi egyensúlyok oly szükséges kialakításához, a társadalmi kohézió növeléséhez. 2014 egyik meghatározó témája a szlovákiai magyarság számára az autonómia szlovákiai alkalmazásának lehetőségeiről szól majd.

Az autonómia alapfogalom 

A valóban demokratikus  társadalom, a polgár jogait valóban tisztelő társadalom ugyanis az állampolgár önjogúságán, belső autonómiáján alapszik. Ez bizony nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az eszmerendszer, amely elfogadja a fenti tézist, az állampolgárt felnőtt embernek tartja, aki képes arra, hogy a sorsát érintő kérdésekben döntéseket hozzon, képes azokat megvalósítani (ha hagyják), és döntéseiért, tetteiért képes vállalni a felelősséget is. A helyi önkormányzatok  autonómiája ugyanezt jelenti a község–állam vonatkozásában. A községi, városi önkormányzat  úgy hoz döntéseket, hogy azokat az állam csak a törvényesség betartása szempontjából felügyeli. A lényeg tehát az, hogy a társadalom választott képviselői által olyan társadalmi szerződést köt, amely ésszerű jogköröket ad az önkormányzatoknak. S mivel jog és teher együtt jár, olyan ésszerű terheket ró az önkormányzatokra, amelyek alatt azok nem roppannak össze. A regionális önkormányzatok esetében a helyzet analóg: az önkormányzati  lehetőség ott is döntési szabadságot, nagyobb mozgásteret, szellemi és anyagi lehetőséget jelent.

Igen ám, de mi legyen egy többnemzetiségű társadalomban a kisebbségi közösségekkel? Nem lehetne az ő esélyeiket egy ilyen önkormányzati modellel növelni? A felelősséggel is együtt, persze, hiszen a jogkörök megadása azt jelentené, hogy átvállalják a felelősség nagy részét saját közösségük jövőjéért. Nos, mielőtt Pozsonyban  bárkiben újabb biztosítékok csapódnának ki, gyorsan hozzáteszem, hogy Európa nyugati felén, amelyre oly gyakran felnézünk, számos társadalomban bizony működnek hasonló modellek, s a tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyban hozzájárultak a társadalmi béke és stabilitás megteremtéséhez. Az autonómia számukra is nagyobb lehetőséget jelent, beleértve a gazdasági megerősödés lehetőségét is. S Uram bocsá´: a jelenleg hatályos szlovák alkotmány is biztosít ilyen szerkezeti jogokat számos, nem állami szerveződésnek. Szlovákiában is az úgynevezett funkcionális autonómia elvei alapján működnek például az egyházak,  a szakszervezetek, a civil szervezetek, a helyi és a regionális önkormányzatok, de példaként akár a pénzügyi szférát vagy a gazdaságot is ide hozhatnánk. Ad abszurdum: még a politikai pártokat is. Mindezen szerveződések az alábbi alapelv alapján fejtik ki tevékenységüket: belső döntéshozataluk független az államtól, az állam csak a törvényességi felügyeletet gyakorolja felettük. Törvények alapján működnek, nem kézi vezérléssel, a törvények garantálják együttműködésüket is az állammal és a társadalom többi elemével. Finanszírozásuk is autonóm, s az esetek többségében törvény vagy egyéb jogi normák által szabályozott. S tevékenységükért, döntéseikért természetesen maguk viselik a felelősséget is. Vezetőik a belső szabályozások figyelembe vételével választhatók meg vagy válthatók le.

Történelmi érzékenység

Vannak, akik azt tanácsolják, figyelembe kell vennünk, hogy a szlovák társadalomban az autonómia kifejezés torzult módon rögzült, ajánlatos tehát a kifejezést kerülni, s helyette az önkormányzat, önkormányzati formák szinonimákat használni. A csehek ugyanis, még az első világháború vége előtt, az 1916-ban aláírt pittsburghi egyezményben autonómiát ígértek nemcsak Szlovákiának, hanem Kárpátaljának is. Nem sokkal utána azonban Masaryk és Beneš rájöttek, hogy könnyen a saját csapdájukba eshetnek. Beneš ugyanis 1916-ban Párizsban megjelentetett könyvében – Detruisez l´Autri- che-Hongrie! – még azzal az érvvel vonta meg a történelmi Magyarországtól a jogot a további létre, hogy abban az úgymond magyar államalkotó elem elvesztette többségét. S így is volt: az 1910-es népszámlálási eredmények ezt visszaigazolják – s egyszersmind arról is bizonyítékot szolgáltatnak, hogy távolról sem volt olyan erőteljes az elnemzetlenítés a történelmi Magyarországon, mint azt a cseh, román és szerb propaganda állította. Igen ám, de később, 1918-ban a nagyhatalmak olyan  Csehszlovákiát hoztak létre, amelynek az akkori 13,5 millió lakosából, csupán alig 6 millió volt a cseh. Még inkább 50 százalék alatti arány, mint 1910-ben a magyarok részesedése volt a történelmi Magyar Királyságban.

Mit lehet ilyenkor tenni? Masaryk és Beneš elkezdtek trükközni. A 6 millió csehhez egyszerűen hozzácsapta a 2 milliónyi szlovákot, megalkotva ezzel a „csehszlovák” nemzet koncepcióját: „…deux branches d´un peuple tchécoslovaque ou tchéque…” Ezt persze a szlovákok soha nem fogadták el, az ebből a csúsztatásból fakadó feszültség beárnyékolta a cseh–szlovák viszonyt a 20. század folyamán, s amikor csak meg- billent a hatalmi egyensúly Közép- Európában  – 1936, 1968, 1992 – , a cseh–szlovák viszony is azonnal napirendre került. Hlinka páter már 1920-ban azt állította, hogy a csehek becsapták a szlovákokat, az új csehszlovák alkotmány tartalma csak erősítette a szlovákokban a becsapottság érzését. Pár évvel később Andrej Hlinka már ezt mondta: „… a magyaroktól ezer év alatt nem szenvedtünk el annyi elnyomást, mint a csehektől ez alatt a néhány év alatt.”  Az utazó skót, Seaton-Watson is azt írta már 1924-ben, hogy kiábrándítja őt az utódállamok kisebbségpolitikája, amely durvább és érzéketlenebb, mint a magyaroké volt 1918 előtt.

A szlovákok erre a helyzetre úgy reagáltak, hogy mindjárt az1920-as évek elején létrehozták autonomista mozgalmaikat, politikai pártjaikat, amelyek első értelmezésben csupáncsak a beígért autonómia megvalósítását kérték. Verbálisan tehát autonómiáról beszéltek, de ez alatt mindig a csehektől való elszakadást értették. S amikor megbillent a hatalmi egyensúly Európában, mindig is megpróbáltak elszakadni a csehektől – vagy legalábbis lazítani a  hozzájuk fűződő kapcsokon (1938, 1939, 1968,1992). Emiatt rögzült ez a kérdés ilyen torz módon a szlovák közgondolkodásban, emiatt gondolják ők úgy, hogy az autonómia csak az elszakadás szinonimája, első lépcsőfoka, emiatt nem lehet igazában átütni az ettől való félelmeket, s emiatt ajánlatos szelídebb szinonimákat  használni eme kérdés vonatkozásában.

Működő példák

A kérdés napirenden van (volt) számos európai országban. Ki gondolta volna, hogy éppen Tony Blair labor kormánya ad majd kiterjedt autonómiát Skóciának és Walesnek? A skandináv országoknak pár évvel ezelőtt rendezték hasonló módon a szamik (lappok) helyzetét: törvénnyel, saját parlamenttel. Hollandiában a frízek, Belgiumban a pár tízezer főt számláló frízek kaptak jelentős autonómiát. Spanyolországban közismert a katalán és a baszk megoldás, illetve az ezeket övező, máig tartó mozgalmak. Olaszországban (Dél-Tirol), Franciaországban (Korzika), Németországban (dánok), Dániában (németek), Szerbiában (Vajdaság), Szlovéniában (olaszok, magyarok), Horvátországban (olaszok, szerbek), Lengyelországban (németek) dolgoztak ki és vezettek be kisebbségbarát autonómia megoldásokat a elmúlt másfél évtizedben.

Az autonómiaformák megteremtése a szlovákiai magyarság számára is a saját sorsába való nagyobb beleszólás lehetőségét, az anyagi-szellemi felemelkedés erőteljesebb esélyeit jelentené. Pénzt, infrastruktúrát, fejlesztéseket, beruházásokat jelenthetne. Egyben pedig stabilizálná, megnyugtatná a többnemzetiségű  szlovákiai társadalom néha háborgó, egymásnak feszülő mélyvonulatait. Tekintettel arra, hogy a kormány a közelmúltban újból felvetette a területi átszervezés kérdését, nézzük meg, melyek lehetnének a kitörés irányai.

Reális igényekből kell kiindulni

A kialakítandó megoldás alapszempontjai a következők: a szlovákiai magyar közösség igényei, a számarányából, területi elhelyezkedéséből és településszerkezetéből fakadó lehetőségek kihasználása, a vonatkozó nemzet- közi dokumentumok  nyomvonalának figyelembe vétele és a már működő nyugat-európai autonómiák tapasztalatainak felhasználása.

Az igények esetében indokolt egy közel félmilliós közösség gazdasági, regionális és szociális problémáit felmutatni. A politikai okok bevonásával érdemes rámutatni arra a jelenségre is, hogy a dél-szlovákiai magyarlakta területek joggal érzik a kormány által elhanyagoltnak magukat. Ezt bizonyítja az a közelmúltban nyilvánosságra hozott térkép is, amely azokat a beruházásokat mutatja, amelyeket a kormány különböző módon ösztönöz. A magyarlakta vidéken egyetlen (!) kormány által támogatott beruházás sincs.

Vizsgáljuk meg továbbá a szlovákiai magyarság társadalom- és településszerkezetét röviden, hogy így legalább ebből a szemszögből váljék érthetővé a javasolt megoldás.

A 2011-es népszámlálási adatok szerint a magyarok 17 körzetben alkotnak többséget, további öt körzetben 30–50 százalékos arányban él a magyarság. Három körzetben 20 százaléknál kisebb a magyarok számaránya. A szlovákiai magyarság 432 településen alkot többséget 437 727 magyar lakossal.

Az első Csehszlovák Köztársaságban jelentős szórványmagyarságról lehetett beszélni a volt észak-magyarországi – a jelenlegi észak-szlovákiai – megyékben is. Az elmúlt évtizedekben azonban a kitelepítés, az elvándorlás és az asszimiláció megtette a magáét, s mára számuk – sajnos – nagyon csekélyre csökkent.

Az autonómiaformák kombinációja a megoldás

A fentiekből  nyilvánvaló, hogy olyan univerzális megoldás, amely az összes szlovákiai magyar problémáját megoldaná, nem létezik. Az eddig kidolgozott javaslatok ezért az autonómiaformák kombinációjára épül és négy lényeges elemben gondolkodik.

Az első a nyelvhasználati  jogok és egyéb, az állampolgár személyéhez kötött jogok biztosítása és alkalmazása. A hivatalos nyelvhasználat lehetőségét községi bontásban kellene biztosítani, mégpedig úgy, hogy mindazokon a településeken, ahol a magyarság – és természetesen a többi kisebbségi közösség is – 10 százalék fölötti számarányban él, anyanyelvüket a szlovákkal egyenrangúan használhassák a hivatalos érintkezés során is. Ugyanez működne körzeti szinten és a létrehozandó megyék szintjén is. A köz- és magánéletben való nyelvhasználat területén a teljes szabadság elvét valljuk, e téren semmiféle százalékos cenzus nem alkalmazandó.

A második elem a kulturális autonómia. Olyan jelentős közösség esetében, mint a szlovákiai magyarság, ez elsősorban a szlovákiai magyar kulturális és társadalmi intézmények rendszerbe fűzését, önkormányzati  irányítását és autonóm finanszírozását  jelenti. Ebbe a szférába tartozna a kisebbségi sajtó és könyvkiadás támogatása, ennek a rendszernek a részét képeznék a rádió és a tv nemzetiségi szerkesztőségei. Ide tartozna a komáromi és a kassai magyar színház, ide tartozna három-négy magyar jellegű múzeum (jelenleg csupán néhány regionális múzeumban van kisebb-nagyobb  jelentőségű magyar anyag, s csupán a Duna Menti Múzeumban van értékelhető  magyar részleg). Idetartoznának azok a leendő intézmények  is, amelyekkel jelenleg – sajnos – nem rendelkezünk, de amelyek létrehozatala hosszabb távon feltétlenül szükséges. A komáromi Selye Egyetem, a nyitrai pedagógiai kar, néhány könyvtár, legalább 2–2 levéltár és kutatóintézet. Ehhez a rendszerhez kapcsolódnának az itt- ott már létező helyi vagy regionális múzeumok, tájházak, galériák. E rendszert a választott országos, regionális és helyi szintű önkormányzati testületek igazgathatnák, amelyek mind a három szinten rendelkeznének végrehajtó testületekkel is. Ugyanezen választott és végrehajtó testületek igazgatnák az oktatásügyi önkormányzati rendszert is, amely szintén nem szigorúan területi elven működne, hanem ún. funkcionális autonómiaként, tehát az intézményeket csoportosítaná rendszerbe. Az óvodákon, az alap- és középiskolákon kívül ebbe a rend- szerbe tartozna a létrehozandó magyar egyetem, valamint azok a városi egyetemek, amelyek érdeklődnének a tagság iránt. Ez a rendszer biztosítaná – az oktatási minisztériummal együttműködve – mind a tankönyvkiadást, mind a módszertani  tevékenység összehangolását. A rendszer rugalmas szerkezeti megoldással kapcsolódna az oktatásügyi és a kulturális minisztériumhoz, a jogkörök megosztását természetesen törvény szabályozná. Fontos elem a rendszer működtetése, amely három pillérrel számol. Egyrészt költségvetési garanciával az országosan érvényes normatív támogatás alapján, továbbá speciális kisebbségi támogatással a pozitív megkülönböztetés  elvének alkalmazása alapján. Egy kívánatos adóreform megvalósítása után a helyi és önkormányzati forrásokból is számíthatna bizonyos támogatásra. Különösen a rendszer létrehozatalakor bírhatna kiemelkedő fontossággal egy további elem: a második világháború után elkobzott magyar társasági és intézményi  vagyon egy részének visszaszolgáltatása, illetve a miattuk nyújtandó kárpótlás, amely meg- teremtené a rendszer életképességét.

A javaslat negyedik pontja szolgáltatja talán a legtöbb okot a vitára. Szlovákia jelenlegi kormánya bejelentette, hogy az ország új területi felosztás előtt áll. Az eddigi kormányok általában olyan megoldásokat  javasoltak, amelyek segítségével a szlovákiai magyar tömb szétszabdalását is megvalósítanák különféle, mesterségesen létrehozott megyékbe. A kormány  jelenlegi javaslatának lényege is az, hogy a magyarok minden területi egységben továbbra is kisebbségbe kerüljenek, s így kiszolgáltatott helyzetünk és leszavazhatóságunk biztosított legyen a parlamenti  választásokon csakúgy, mint a megyei önkormányzati  szervekben. Miután az eddigi tervezetek értelmében ez utóbbi testületek regionális gazdasági kérdésekben, oktatási és kulturális kérdésekben, a regionális infrastruktúra fejlesztését illető kérdésekben is döntési jogkörrel bírnak, a legnagyobb félelmeink épp abból fakadnak, hogy egy ilyen berendezkedés hosszabb távon a déli, magyarlakta vidékek további elszigetelődéséhez, elszegényedéséhez vezetne. Nem valószínű ugyanis, hogy az észak–déli szabású megyékben, ahol a nem délről származó képviselők lennének többségben, éppen a magyarok által lakott vidékek fejlesztését tartanák elsődlegesnek. Márpedig a déli, magyarlakta járások helyzete már ma sem szívderítő. 

Szerző: Csáky Pál  2013.12.03. 21:04