Elhangzott az első bécsi döntés emlékére a Magyar Tudományos Akadémia által szervezett konferencián, Veszprémben.

1461488_595021080535711_1978903820_n.jpg

Az első bécsi döntésre való visszaemlékezésünk kapcsán egy régi történet jut eszembe, a múlt század nyolcvanas éveiből.

Az iraki-iráni háborúban történt, hogy – modern idők ide vagy oda – bizonyos időszakokban kikapcsolták a villanyáramot, s olyankor dobosok dobolták ki a híreket.

Jön a kisdobos és mondja: „Tudtára adatik mindenkinek, hogy hős csapataink tegnap megsemmisítettek 6 ellenséges páncélost, 3 ágyút, megöltek 26 és elfogtak 34 ellenséges katonát!”  Másnap: „Tudtára adatik mindenkinek, hogy hős csapataink kilőttek 3 ellenséges páncélost, megsemmisítettek 8 ágyút, lelőttek 3 repülőgépet. Megöltek 32 ellenséges katonát és elfogtak 14-et.”

És ez így megy tovább egész héten. Egyszer csak megkérdezi tőle valaki: „Idefigyelj, kisdobos. Jó hallani, amit mondasz, de nekünk nincsenek veszteségeink?” A kisdobos megrántja a vállát: „Persze, hogy vannak. Csak azokat a másik oldalon dobolják.”

Vannak, akik azt mondják, hogy mi is így vagyunk a trianoni és a bécsi döntésekkel kapcsolatban. Ami öröm az egyik oldalon, fájdalom a másikon. Én azonban azt hiszem, hogy ez elsősorban emotív megközelítés. Lehet ehhez a témához objektív módon is közeledni, s nem kell szégyenkeznünk az igazság kimondása miatt.

Az első elem, amit érdemes szemügyre vennünk és kihangsúlyoznunk, az, hogy az első világháború utáni békerendszer megalkotásának alap-hivatkozása a nemzetek önrendelkezési jogának a biztosítása volt. Nos, objektíve megállapítható, hogy ezt az elvet alkalmazták az ún. utódállamok nemzeteinek vonatkozásában, de ennek az elvnek érvényre juttatását megtagadták a magyaroktól (és bizonyos fokig a németektől is). A máig tartó feszültségek gyökere ebben van, az akkor kialakított politikai határok nem fedték az etnikai határokat, s ezáltal alakultak ki jelentős magyar külhoni közösségek. Rablóbéke volt ez, nemhiába nem ratifikálta soha sem az USA, sem a Szovjet-Oroszország parlamentje. A bécsi döntések tehát reakciók voltak erre a szerencsétlen helyzetre, s etnikai szempontból igazságosabb határokat hoztak létre, mint akár az első világháború utáni versailles-i, akár a második világháború utáni párizsi békerendszer. A folyamattal összefüggő nagyhatalmi befolyásokat lehet elemezni, de az nem vonja kétségbe a fenti megállapítás igazát.

Érdemes megnézni továbbá a cseh-szlovák, a román, a szerb stb. viselkedést is. Ők minden olyan véleményt, amely kimondja az igazságot az 1920-ban kialakított status quo-ról szentségtörésnek fognak fel, és hallani sem akarnak arról, hogy az 1938-as komáromi tárgyalásokon például lényegében maguk is elfogadták az akkori állapotok igazságtalan voltát és hajlandóak voltak a korrekciókra. Azt sem szeretik, ha bárki hangosan kimondja, hogy aki nyíltan megfogalmazza a kritikáját az 1920-ban kialakított rendezéssel kapcsolatban, elvileg kevesebbet tesz, mint amit ők tettek még a Monarchia fennállása idején, amikor többen annak az államnak a felbontását szorgalmazták, amelynek állampolgárai voltak. Úgy viselkednek, mintha a történelem csupán 1918-ban kezdődött volna, s aki kétségbe vonja az akkor kialakított status quo-t, az Isten ellen való vétket követ el. Szerintem az ilyen hozzáállás elfogadhatatlan.

Ha pedig azt a kérdést nézzük meg, hogy ki hogyan viselkedett a kisebbségeivel szemben, akkor azt látjuk, hogy előszeretettel alkalmaznak kettős mércét. Felnagyítják a Monarchia-beli problémákat, és megpróbálják letagadni az általuk alkalmazott erőszakos elnemzetlenítő politika létét. Márpedig maga Seaton-Watson, az utazó skót, a Monarchia felbontásának szószólója írta már 1924-ben, hogy nagy csalódást okoz neki az utódállamok kisebbségpolitikája, amely sok esetben durvább, mint a Monarchia-beli állapotok voltak. A szlovák Hlinka páter hasonlóképpen vélekedett a szlovákokkal szembeni cseh elnyomásról a múlt század húszas éveinek végén, amikor azt mondta, hogy a csehek alatt több elnyomást szenvedett el a szlovákság pár év alatt, mint a magyaroktól az ezer éves együttélés során.

Eltérő szempontokat figyelhetünk meg a kérdéshez való alap-hozzáállásban is. Amíg mi, magyarok, a külhoni magyar kisebbségi közösségek problémáját a jogok szempontjából szemléljük, ők durván hatalmi és biztonságpolitikai kérdésnek tekintik azt. Ezért vettették és vetik be a magyar kisebbségi közösségek ellen az asszimilálás durva vagy rejtett módszereit is. Mintha azt sugallnák az ilyen hozzáállással, hogy el kell tüntetni a bűnjeleket – értsd ezalatt a külhoni magyar közösségeket.

S nézzünk meg még egy érdekes összefüggést: asszimmetrikus a helyzet a nemzetépítés terén is. Ők foggal-körömmel igyekeznek homogenizálni a társadalmaikat, politikai színezettől függetlenül többé-kevésbé ugyanolyan módon viszonyulnak a kérdéshez. A hangsúlyok talán néha mások, a demokratábbak a puha eszközökre hagyatkoznak, és azt gondolják, hogy majd az idő sok mindent megold ezen a téren is, a nacionalistábbak viszont nem riadnak vissza a keményebb módszerektől sem. S nézzük meg, mit csinált Magyarország a huszadik században: hullámvasúthoz hasonlít teljesítménye ebben a kérdésben is. A hetvenes-nyolcvanas évek reálszocializmusában erőszakos ceausescu-i, husáki, titói nyomásnak voltunk kitéve, ugyanakkor a Kádár-rendszer mintha megadón feltartotta volna a kezét. Akik akkor nőttek fel Magyarországon, nem tanultak róla, hogy a határokon kívül magyarok is élnek, s mi okból vannak elszakítva az anyaországtól. S nem volt fényes a kérdéshez való hozzáállás az elmúlt negyedszázadban sem, nagy kilengéseket, mulasztásokat és elhallgatásokat is produkált.

Jó tehát, hogy tudományos szinten foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Az első követelmény ugyanis: tisztán látni. Akkor lehet elgondolkodni a jövő felett.

Szerző: Csáky Pál  2013.11.11. 14:49