fico.jpgMost érdemes lenne visszaolvasni azokat a tavalyi lelkendezéseket, amelyek arról szóltak, mennyire is más ez az – úgymond – új és európai arcú Robert Fico. Magam azon kevesek közé tartoztam akkor is, akik nem hittek a szemfényvesztésnek, tavaly áprilisban is – interjúban, blogban – utalgattam az ebek és a szalonnák közötti öszefüggésekre. Hiába, az emberek többsége már csak ilyen: azt próbálja meglátni és láttatni, amit szeretne – s ezzel csapja be a legjobban magát.

S most itt van: Szlovákia miniszterelnöke csúnyán belénkrúgott (ismét). Ezzel is mutatja, hogy nagy a baj, nő a  munkanélküliség, zuhan a gazdaság. S Robert Fico kormányának gőze nincs arról, hogy  mit lehetne ez ellen tenni.

A „könnyebb” utat választja tehát: a figyelem elterelését. Azokba rúg bele, akik mindig kéznél vannak: a kisebbségekbe. Mutatva ezzel is, hogy számára nem léteznek elvek, csak a pillanatnyi taktika: a nehézségeket fodrozó jelent kell valahogy túlélni, azután meg majd csak lesz valahogy.

Olvasom, hogy nagy a felháborodás. Még a Most-Híd is tiltakozik. Persze, ilyenkor nem lehet hallgatni. Akinek kedve van, most röhöghet nagyokat kínjában azokon a nagy gallérú tavalyi kijelentéseken, hogy majd a Smer szolgálatába állt magyar kormánybiztos fog új irányokat szabni a második Fico-kormány kisebbségpolitikájának.

Persze, tévedni is mindenkinek joga van. Amikor azonban a tisztességes ember rájön, hogy a valóság más, mint azt ő szerette volna elérni, egyet tehet: lemond. Ezzel mentheti meg a tisztességét. Ha ezt nem teszi meg, világossá válik, hogy számára minden csak a föníciaiak furcsa találmányáról, a pénzről szól.

Mindeközben Budapesten arról értekeznek, mennyire volt áttörés a szlovák-magyar kapcsolatokban Gašparovič elnök (az elmúlt huszonhárom év legnagyobb politikai haszonélvezője) és Lajčák külügyminiszter budapesti látogatása. Talán itt is az volna a legkorrektebb, ha észrevennék: nem történt más, mint újabb leckét (hányadikat is?) kaptak a bizánci politizálási stílusból. S hogy az őszinteség és az igaz szándék mintha hiányozna ebből a történetből.  

Mindeközben olvasom a cseh és a német sajtót. Eddig úgy néztem Nečas miniszterelnök és Schwarzenberg külügyminiszter fényképeire, hogy nem érintettek meg. Gyenge amatőrnek és habókos öregúrnak tartottam őket, akik hidegen hagytak: hiába, ha az ember jobban ismeri őket, a képek mögött látja a fonákot is. Egyiküket sem szerettem, s most azon kapom magam, hogy mindkettőt tisztelem. Schwarzenberg az elnökválasztás előtt 16 órával is megismételte a nyilvánosság előtt, hogy a csehek nem lehetnek büszkék arra, hogy három és fél millió németet durva módon kizavartak az országból. Nečas ugyanezt elmondta a müncheni parlamentben: ravaszul bár, a Klaus-Kohl alapszerződés szövegét idézve, de határozottan és egyértelműen – akkor, amikor a pártja széthullóban van, kormánya bukdácsol, s amikor a csak földközeli taktikázásban edzett politikus mélyen kerülné az érzékeny témákat.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de én valahogy ebben az irányban érzem a valódi megbékélés útjait.

Szerző: Csáky Pál  2013.02.27. 19:15