kisjezus_alap.jpgMég rohannak körülöttünk az emberek, ajándékokat vásárolnak, fogyasztási cikkeket, élelmiszert, innivalót – talán azért, hogy megnyugtassák magukat, nem lesz szegényes a karácsony az idén sem, jól érzi majd magát együtt a család, a rokonság, ajándékot is kap mindenki, mintegy engedelmeskedve a fogyasztói társadalom normakényszerének. Körülfonnak bennünket a karácsonyi dalocskák zanzásított feldolgozásai, körülöttünk-bennünk vibrál a stressz, hogy az ünneppel kapcsolatos minden elképzelésünket megvalósíthassuk úgy, hogy közben a pénztárcánk is bírja úgy-ahogy.

Pedig újból és újból el kell mondani: a családi együttlét fontos, az ajándékozás is fontos, az ünnepi asztal viszonylagos gazdagsága is fontos lehet – de nem ez a lényeg. Karácsony lényege másban van.

A csöndben.

Az önkeresésben, a befelé fordulásban.

A lelki újjászületés esélyében.

Kétezer évvel ezelőtt egy gyermek jött a világra. Születését rendkívüli jelenségek kísérték. A világot akkor is a hatalom igazgatta. József és Mária eleget tett a hatalom utasításának: megszámláltatásra Dávid városába mentek. Az isteni szellem tudta, hogy a római fegyverek ereje és a helytartók gőgös szava nem versenyezhetnek vele. De alázattal elfogadta a földi játékszabályokat is, tudván, hogy így kerülhet közelebb az emberi kiszolgáltatottsághoz. Így hitelesítheti leginkább az üzenetét: a gyermek szavai itt zengnek a szívünkben most is – de hol vannak az akkori hatalmasságok?

Az akkori világot is jelentős mértékben befolyásolta a pénz hatalma. S az a csillag ott, Betlehem felett mégsem egy palotát világított meg. Érthetetlen módon egy nyomorúságos barlangra pazarolta fényét. Azért, mert abban a barlangban a világ legnagyobb értéke született meg: az erkölcsi mérce hirdetője.

Az akkori élet egyik mozgatórugója is a szenzációhajhászás, a népszerűség, az elismertség hajszolása volt. S mi történt ott, a jelentéktelen római provinciában? Az akkori ismert, civilizált világ három képviselője, három bölcs indult el nehéz, viszontagságos útra, hogy lelkiismeretük parancsának eleget tegyenek. Ám nem a császár és nem a gőgös helytartója előtt hajtottak térdet: egy, még gügyögni is alig tudó kisgyermek előtt tették meg ezt. A mulandó emberi nagyság hajtott fejet az ártatlanság előtt.

Akkor is sok volt a hazugság, az igazságtalanság, az erkölcstelenség az emberek között. Sokan akkor is szegénységben éltek, bár a jobbak tudták, hogy az anyagi és a lelki gazdagság gyakran nem jár együtt. A jászolban didergő kisdedet sem bársony, hanem állatok párája melengette. Az emberiség didergése a kietlen világmindenségben mégis e kisded későbbi szavaitól szűnt meg. „Egy parancsot adok nektek – mondta –, szeressétek egymást.”

Régi igazság, hogy személyt, tárgyat, jelenséget akkor tudunk igazán értékelni, ha már elvesztettük. Nézzünk csak egy pillanatra körül: karácsonykor elcsendesedik a világ, leáll a termelés,  minimálisra csökken a közlekedés és az egyéb szolgáltatások szintje, még a háborús felek is tűzszünetet hirdetnek. Karácsonykor valahogy minden ember a jobbik énjét keresi, s még az Istenben nem hívő is az általános keresztény elvárások szerint viselkedik ilyenkor. Ha csak a megszokás szintjén is, de szeretteihez indul, vagy azokhoz, akiktől esetleg már elvált, de ilyenkor mégiscsak azt érzi, ott egy kis erecske a már kihűlt kapcsolatrendszerben, amely most mégis némi melegséget, értelmet, örömöt, szeretetet képes belecsempészni a hétköznapokban oly sokszor elhidegült, rideg kapcsolatokba. Nincs a világon még egy ideológia, amely ezt tudná adni az embernek, az emberiségnek, nincs személy, szervezet vagy testület, amely képes lenne ekkora elemi erejű üzenetet közvetíteni az emberiség felé.

Mit ünneplünk tehát karácsonykor? Tagadjuk a mindennapi, kényszerpályákon mozgó világ torzult beidegződéseit? Hajlandóak vagyunk-e elhinni, hogy az élet értékei másutt is keresendők?

Ameddig karácsonykor képes elcsendesülni a világ, van remény. Ameddig legalább ilyenkor képes magába szállni az ember, van esély.

A kisded igaza egy jobb világ megszületésének a lehetőségét hordozza magában.

 (Az írás megjelent a Remény című hetilap ünnepi számában is.)

Szerző: Csáky Pál  2012.12.25. 11:23