Néha úgy érezzük, a kelleténél is intenzívebbek azok a viták, amelyek tájainkon a nyelvhasználatról szólnak. A megemelt hőfok mintha éreztetné, hogy többről van szó, mint csupán egy nyelv használatának lehetőségéről.

Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy az egyébként jobb sorsra érdemes kelet-közép-európai régió eléggé instabil, turbulens helye a világnak. Országok alakultak, majd megszűntek, többnemzetiségű birodalmak jöttek létre a helyükön, érdekek csaptak össze az emberek feje felett, háborúk tizedelték őket. S ezt a változatos kavalkádot is túl kellett valahogy élni: egyénként is, de közösségként is. Bizony, gyakran megesett, hogy az állandósult változások között a nép ajkán élő nyelv volt az, amely a nemzet legmarkánsabb ismertető jelévé, összetartó erejévé vált. Így volt ez a lengyeleknél azokban az években is, amikor Lengyelország gyakorlatilag nem létezett, amikor – öt alkalommal – a szomszédos országok felosztották egymás  között.

Így volt ez nálunk, magyaroknál is 1541 után, miután de facto megszűnt a Magyar Királyság. A tágabb értelemben vett Magyarország területe három államalakulat fennhatósága alá került: az északi részek a Habsburg császárság, a keleti részek az Erdélyi Fejedelemség, a középső és nyugati részek pedig hódoltsági területként az Oszmán Birodalom alá tartoztak. S ki lehetett ilyen körülmények között magyar? Az, aki magyarul beszélt, s aki magyarnak vallotta magát. Ám, ha mindehhez hozzávesszük még azt a körülményt is, hogy a hivatalos ügyintézés nyelve az 1830-as évekig a latin volt, még egy szinten bonyolultabbá válik a kép – s még nagyobb fontosságot kap a népnyelv szerepe.

Nem csak nálunk, magyaroknál volt fontos ez a kérdés. „ A felvilágosodás utáni cseh nemzet abban az értelemben új, hogy a régebbi, egységes és nyelvileg viszonylag közömbös hierarchikus cseh társadalomtól eltérően az egyenlőségre épül, és önmagát az anyanyelv alapján definiálja” – írja Jan Patočka Mi a cseh? című esszéjében. Az addigi cseh társadalomban két jelentős réteg alakult ki. A felsőbb réteget alkotó nemesség, ipari polgárság és gazdag kereskedő réteg a német nyelvet használta, míg a széles bázisú cseh nyelvű társadalom a szláv nyelvet. Az új társadalom, az új nemzet kialakulásához vezető folyamat elindítója a felvilágosodás szellemében megvalósult emancipáció, ideológiáját pedig az előromantika, Rousseau és Herder határozták meg.

A nyelvi kérdés érzékeny témát jelentett a szlovákság számára is. Náluk kétszintű volt a verseny: az elsőben meg kellett vívniuk belső küzdelmüket az egyes nyelvjárások között, míg a második emancipációs küzdelmet jelentett a cseh nyelvvel szemben, s ez a küzdelem lényegében a szlovák nemzet önálló nemzetként való elismeréséért folyt, azt öltöztette nyelvi köntösbe. „ A cseh és a szlovák nemzet kapcsolata éppen Štúr felléptével válik drámaivá, a kezdet a szlovák nyelv törvényesítése, amelyet a csehek sokáig elszakadásnak nevezetek. A döntő tett neve jellemző: ami számunkra szerves fejlődés eredménye és egyedüli lehetséges út volt, az a fiatal cseh burzsoázia számára árulás és hátba döfött kés” – írja Vladimír Mináč Itt nemzet él című esszéjében. „Ez a nyelvi vita nem nyelvészeti vita volt, hanem politikai per. „ Per a szlovák önállóságért.

 

S nálunk, magyaroknál? A török hódoltság koráról így ír Nemeskürty István: „A nemzet, a társadalom, a nép élni igyekszik. Megszervezi önmagát, iskolák, templomok, nyomdák, énekmondók: ha sikerül, még a törököt is megfutamítja. Kivirul a nyelvünk! A nyelv helyettesíti az államot, az országot. A nyelvünk – mi vagyunk!”

S hogy a nyelv, mint nemzetfenntartó erő milyen lelki támpontot jelentett a kor emberének, álljon itt erre például Kisfaludy Sándor Himfy szerelmeinek 1807-ben írt előszava: „A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti nyalábbá, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek: szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk – hacsak mindörökké meg nem akarunk a becsmérezés szerint maradni: egy vélekedéseink, szokásaink, indulataink, vallásaink által széjjelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, viszálykodó s mellette mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfújt embercsoport.” A probléma tehát nálunk is fennállt még a huszadik század elején is, hiszen hasonlóképpen fogalmaz Füst Milán is nyolc évtizeddel  ezelőtt, A magyarokhoz című írásában: „Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott.” S ugyanez pragmatikus átiratban Kosztolányinál, a Lélek és nyelv című írásban: „Ha idegen nyelven társalgunk, bármennyire is otthonosak vagyunk benne, bizonyos idő múltán kifáradunk. Érdeklődésünk lankad, tompul: pihenni vágyunk… Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk.”

Van egy régi magyar mondás: ahány nyelvet tudsz, annyiszor vagy ember. Ám tegyük mellé a szintén régi (Comenius által is hirdetett) intelmet: a műveltséget, de a tudást is az anyanyelveden tudod elsajátítani a leghatékonyabban.

A közelmúltban egy barátom mondta lelkesen: képzeld, négy gyerekem közül kettő a nyelvtudása miatt nyert nemzetközi pályázatot. Mindkettő multinacionális cégnél pályázott, s mindkettő esetében a pályázati kiírás feltétele volt, hogy az érdeklődő jól tudjon angolul, németül, csehül, szlovákul és magyarul. A multi ugyanis egységnek látja Közép-Európát. A fenti kívánalmak pedig ki más, mint egy szlovákiai magyar számára írattak ki. Mert sok prágai tud angolul és németül, de melyik tud közülük magyarul is? Ugyanez Budapesten: a német és az angol nyelvtudás evidencia, de ki tud közülük csehül vagy szlovákul?

Úgy vagyunk ezzel, mint az olimpiára készülő versenyzők. Ha sikeresek akarunk lenni, több nyelvet kell tudnunk. Ez többletmunka, természetesen. De többet is érünk a folyamat végén.

A nyelvtudás azonban nem izolált kategória.  Csak a tárgyi tudással egyetemben érvényesülhet. Azt pedig csakis anyanyelven tudjuk a leggyorsabban, leghatékonyabban megszerezni. 

Szerző: Csáky Pál  2011.11.13. 09:59