chapel-385081_960_720.jpgNapjainkban gyakran szembesülünk azzal a ténnyel, hogy Európa nyugati fele másképpen vélekedik bizonyos dolgokról, mint Európa keleti fele. A kép persze összetett, nem szabad generalizálni sem a véleményeket, hiszen azt is láthatjuk, hogy bizonyos kérdések (például a migránskérdés) megítélésénél az európai társadalmak között is tetten érhető némi véleménykülönbség, ráadásul azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy több esetben különbség tapasztalható a politikai elit és a társadalom véleménye között. Bonyolult viszonyrendszerről van tehát szó, de az kétségtelen, hogy néhány alapkérdés megválaszolásában a fő törésvonal a nyugat-, illetve a kelet-európai társadalmak között van.

A miértre a választ talán két síkon fogalmazhatjuk meg. A „Go West” igaza Európában évszázadokon keresztül érvényesült, ami azt jelenti, hogy a társadalmi viszonyok Nyugaton általában fejlettebbek voltak, mint Keleten. Persze, ez a megállapítás sem általánosítható, tekintettel arra, hogy több probléma helyes megválaszolásában a kelet-európai társadalmak elsőbbsége elvitathatatlan (pl. a vallási tolerancia előremutató megfogalmazása Erdélyben), de egészében véve ezek a nem túlságosan magas számú ellenpéldák inkább a kivételt jelentik, amelyek erősítik a szabályt. A nyugati társadalmak általában fejlettebbek voltak, s az okokról könyvtárnyi irodalom értekezett már.

Napjaink viszonyait szemlélve egy másik magyarázat is napirendre kell, hogy kerüljön, ez pedig a fél évszázados elkülönült fejlődés hatása a 20. század második felében. Hat ez, hatott ez a nézetekre, a gondolkodás fejlődésére – s én leszek az utolsó, aki azt állítaná, hogy Kelet-Európában negatív módon. A migránsválságra adott válaszokat górcső alá véve akár azt is mondhatjuk, hogy Kelet-Európa válaszai életszerűbbek, használhatóbbak, perspektivikusabbak, a valóságnak jobban megfelelőek.

Miről lehet szó?

Azt hiszem, látnunk kell, hogy az európai fejlődés, az európai gondolkodás egy kicsit zsákutcába sodródott. Európa nyugati fele a második világháború után lényegében rendezte legfőbb dolgait. A politikai rendszerük viszonylag stabil, a társadalmaik többé-kevésbé kiegyensúlyozottan fejlődnek, a gazdaságaik is úgy-ahogy stabilak, az a bankrendszerük és a szociális ellátó rendszerük is.

Ebben a helyzetben Nyugat-Európa az elmúlt 3-4 évtizedben inkább álproblémákkal vagy periférikus foglalkozott: a homoszexuálisok helyzetének kezelésével, a társadalom finomstruktúrájának átalakításával, az egyéni pénzfolyamatok és a fogyasztás optimalizálásával stb. – ami kicsit elpuhulttá, a valóságos, nagy problémáktól eltávolodóvá tette őket.

Kelet-Európa viszont problémából problémába bukdácsolt. 1953, 1956, 1968, 1981, 1989 – mind egy-egy mérföldkő, ahol a szó legszorosabb értelmében vérre menő problémák kerültek a felszínre, s a Kelet-európai társadalmaknak ezekkel kellett szembesülniük. Ez azt is eredményezte, hogy a kelet-európai lélek fogékonyabb néhány problémára, s a reakciói is egészségesebbek.

Merre lehetne tehát a kiút az európai gondolkodás egységesebbé tétele felé? Mert nekem meggyőződésem, hogy a globalizált világban még inkább egymásra vagyunk utalva, mint korábban.

A dialógus lehetne a megoldás. A nyugati felsőbbrendűségi érzés, a néha tapasztalható nyugati gőg lefaragása.

Még talán nincs késő.

(Megjelent a Széljárás folyóiratban)

 

Szerző: Csáky Pál  2016.11.02. 14:03