Tisztelgés a tisztességesek előtt

Nézem Nagy Imre szobor-arcát az ötvenhatosok terén, a Kossuth-tér sarkában, ahogy visszafordul a Parlament felé és a térre néz, amelyen 1956. október 23-án ezrek álltak és követelték, hogy szóljon hozzájuk. Nézem a szobrász által megformált koponyát és arra gondolok, mi mindenen ment keresztül ez az ember. Kommunista múltja, szovjetunióbeli előélete mennyire határozták meg gondolatait és tetteit, a magyarsághoz való ragaszkodása mikor és mennyiben volt képes felülírni a pártfegyelem által megkívánt ideológiai kötődést. Igen ő annak a generációnak a tagja volt, akiknek politikailag állandóan egyensúlyozniuk kellett, akik soha nem tudhatták pontosan, mit hoz a holnap: felemelkedést-e, újabb esélyeket – vagy börtönt, estleg bitófát. Ehhez képest villámgyorsan képes volt felmérni a helyzetet akkor, október 23-a estéjén: amikor az akkor divatos pártbikkfanyelven, az ilyen fellépések kötelező forgatókönyve szerint kimondott megszólítást – elvtársak! – a tömeg kifütyülte, azonnal képes volt váltani. A polgártársak, magyarok megszólításra a tömeg már fergeteges tapssal válaszolt. Azon gondolkodom, a benne lévő lélek-iránytű gyors helyzetfelismerő változása vagy a mindig is benne lévő megalkuvás volt-e az, ami ezt kimondatta vele. Tényleg új fejezetet nyitni akaró felismerés volt ez, vagy akkor kezdődött élesbe forduló sodródása a különféle tömegjelenségek után?

Nézem az arcát és arra gondolok, hány Nagy Imre-tér vagy utca van a világon, mennyi rá – és a forradalomra - emlékeztető  emlékhely, emléktábla. S arra a pár nappal azelőtti pozsonyi beszélgetésre is gondolok, amikor egyik beszélgetőpartnerem – képzett, tisztességes szlovák értelmiségi – azt mondta, ő nem látna semmi kivetnivalót abban, ha Pozsonyban Gustáv Husáknak emléktáblát vagy mellszobrot állítanának, mondjuk, akár a szülőhelyén. Ez csak a tényt rögzítené, mondta beszélgetőpartnerem, az igazságnak megfelelően azt, hogy ott egy jelentős politikus született.

Ellenkeztem. A szobrok, emléktáblák, emlékhelyek létrehozatala egy értékrendet hivatott hirdetni. Azt, hogy mi vitte előre a társadalmakat és mi fagyasztotta le őket. A husáki normalizáció letörte az éltető erőket, az ideológiai bigottság győzelmét jelentette az új dinamikák felett. Erkölcsi, politikai elítélésre, nem felmutatásra méltó. Az egészséges társadalmi értékrendet ez szilárdítja: a piedesztálra emelés csak szétmarná, egyre relativisztikusabbá tenné az amúgy is ezer sebből vérző társadalmi igazságosságtudatot.

Arra gondolok, lesz-e valaha  köztéri szobra a magyar alternatívának, Kádár Jánosnak. Annak a Kádárnak, aki több, mint háromszáz embert végeztetett ki 1956 után, többet, mint Ferenc József 1849 múltán. Annak a Kádárnak, aki a nyolcvanas években valóban közkedvelt volt nemcsak Nyugaton, de a saját társadalmában is. Aki akkor simán megnyerte volna az esetleges szabad választásokat is Magyarországon. S akit annyira gyűlölnek valakik, hogy még a sírját is feltörték: földi maradványainak egy része, beleértve koponyáját is, ma is ismeretlen helyen van. Pedig az is kétségkívül igaz, hogy ez az ember Moszkva támogatásával konszolidálta Magyarországot, s a hetvenes-nyolcvanas években kétségkívül a keleti blokk legvidámabb barakkjává tette azt.

Ültünk Boross Péter volt magyar miniszterelnökkel pár méterrel arrébb, Kossuth-téri irodájában, és közelgő pozsonyi látogatásáról beszéltünk. Sok minden felmerült az eszmecsere folyamán, nemzetpolitikai összefüggések is. Péter bácsi egyszer csak mondott egy súlyos, megkerülhetetlen mondatot: „ Úgy néz ki, ez bennünk van, magyarokban, hogy a lelkünkben meg nem emésztett terheknek évszázadonként fel kell robbanniuk, még akkor is, ha ezzel teljesen irracionális folyamatokat inditanak be, még akkor is, ha teljesen világos, hogy nincs esély a győzelemre. Ilyen volt a Rákóczi-szabadságharc, ilyen 1848-49, s ilyen 1956 is. „

Bénító mondat, valahol nagyon rólunk szól. S persze, mondaná azonnal az ember, hogy a világ egyetlen forradalma sem úgy tört ki, hogy valakik leültek egy asztalhoz, osztottak, számítottak, s utána kimentek az utcára. Biztos, hogy a fluidum, amely kirobbantja a forradalmakat, más anyagból van – nemcsak nálunk, magyaroknál: mindenkinél. S fölülről és utólag szemlélve a forradalmak hatásait, nagy hibát követ el az, aki csak a pillanat szempontjából elemzi azokat. Mindhárom katonailag vesztes szabadságharcunk, amelyeket a durva túlerő tört le, ugyanis rengeteget adott a magyar léleknek, a magyar történelmi folyamatoknak. Belső energiákat szabadított fel, amelyek hozzájárultak a nemzet felemelkedéséhez. A Rákóczi-szabadságharc lendkerékként szolgált a 18. századi megerősödési folyamatokhoz, 1848-49 a 19. század végén történt felemelkedéshez, 1956 pedig 1989-90-hez. Történelmi távlatból mindháromnak igaza volt, mindhárom valószínűleg nemcsak elkerülhetetlen, de szükséges is volt, mindhármat méltán ünnepeljük. Lelkünk, nemzettudatunk máig ható tartóoszlopai.

Vissza a pozsonyi beszélgetéshez: mint oly gyakran, kis idő után itt is megjelent a szlovák-magyar összehasonlítás. Nem mi, szlovák barátunk hozta ezt elő. A szlovák értelmiség egy része méri gyakran magát velünk, magyarokkal.

Abban még úgy-ahogy egyetértettünk, hogy 1968 egy gyenge sóhaj volt csak 1956-tal összehasonlítva. Abban is, hogy Husák, mint bigott konszolidátor ( s hozzáteszem: mint magyarokat kitelepítő nacionalista a negyvenes évek második felében)  sokkal megatívabb szerepet játszott, mint Kádár. – De Dubček – próbálkozott szlovák barátom.

Ha a Dubček, mint reformátor képet a Nagy Imre, mint reformátor képpel vetjük össze, akkor ez valószínűleg összehasonlítható. Mindkettőnél ott van a tisztázatlan Szovjetunió-beli háttér (ez Nagy Imre esetében sötétebb),  mindkettőről elmondható, hogy amikor lehetőségük volt rá, megpróbáltak lazítani a kommunista diktatúra szorításán. Kérdés, mennyire voltak hajlandók látni és hallani korukban, magyarán: mennyiben maradtak meg hithű kommunistának, vagy mennyire távolodtak el az embertelen eszméktől. Ezen a ponton kétségkívül úgy tűnik, Nagy Imre ment el messzebbre az úton, hiszen ő be is jelentette, hogy Magyarország bevezeti a többpártrendszert, kilép a Varsói Szerződésből és semleges állammá válik. Kérdés persze, mennyiben volt az akkor okos bejelentés.

Sok mindent lehet életük folyamataiban mérlegelni, s még utólag is nehéz kideríteni, mit tettek igazi meggyőződésből és mit a körülmények hatására. Van azonban egy pont, ahol Dubček kihull a ringből, s Nagy Imre felmagasztosul.

Amikor világossá vált, hogy azoknak a folyamatoknak, amelyekben ők vezető szerepet játszottak, végük, a sors mindkettőjüket egy teszt elé állította: döntéseikkel elmondhatták, mennyire gondolták komolyan azt, amit hirdettek. Nagy Imrének kétszer is felajánlották, hogy miniszterelnök-helyettes lehet Kádár kormányában, ha megtagadja a forradalmat. Nagy Imre nemet mondott, inkább a halált választotta.

Dubček igazi pártbürokrataként viselkedett: elfogadta a jelentéktelen ankarai nagyköveti posztot, mintegy hozzájárulva az 1969 utáni gerincferdítő folyamatokhoz való falazáshoz. 1989-beli kisfiús zsebkendőbe sírása azért, hogy nem ő lehet Husák utódja a prágai várban, csak szerves – és némi szenilitással is fűszerezett – folytatása a dubčeki pártbürokrata habitusnak.  

Nézem Nagy Imre arcát és ara gondolok, soha nem fogom tudni neki megbocsátani utolsó, november 4-ei rádiónyilatkozatát, amelyben közvetve ezreket küldött a halálba. A pesti srácok, akik hittek neki, s ennek alapján hitték, hogy megfordítható a folyamat, lőttek az utolsó töltényig. (… „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”- mondta, majd otthagyván csapot-papot, átballagott a jugoszláv nagykövetségre, menedéket kérni.) Ez nem pötty Nagy Imre arcán, ez a fél arcot beárnyékoló tisztességtelenség, amely mélyebb, mint a Szabad Európa rádió azokban a napokban tanúsított felelőtlensége.

Mégis: dráma nemcsak az ő élete, nemcsak egész 1956, de dráma Kádár sorsa is, s görög dráma mélységeit éri el a Kádár János -Nagy Imre viszony is. Nem ők rendezték így, a sors intézte, hogy 1989-ben a Legfelsőbb Bíróság abban az órában mentette fel Nagy Imrét a hazaárulás vádja alól, amikor Kádár János meghalt.

A magyar társadalom azonban megosztott, mint ahogy megosztott volt 1989-ben és 1956-ban is. A történészek, a politikusok szokásos relativizáló érveléseikkel néha nemcsak árnyalják, de torzítják is a képet, rossz szolgálatot téve a társadalmi igazságérzet, a társadalmi tisztánlátás igényének. Ám ezen a ponton is megszólalt a sors, egyértelmű voksot téve le a Kádár-Nagy vitában.

Hallgatom Kádár János utolsó, 1989. április 12-én elhangzott beszédét, amelyet az MSZMP KB ülésén mondott el. Egy lelkileg széthullott ember szavai ezek, aki lényegében beleőrült abba, hogy Nagy Imrét az akasztófára küldte.

A diktátor lelkiismerete szólalt meg? A lélek mélyén megbúvó elemi tisztesség? Vagy csak a lelket szétmaró betegség – esetleg gyógyszerek – hatása?

Döbbenetes, drámai, tanulságos. Mint az egész 1956-os történet.

Az írás megjelent az Új Szó mai, Szalon c. mellékletében.

Szerző: csáky pál  2011.10.22. 14:01 komment

Címkék: imre 1956 forradalom nagy péter emlékezés alexander szabadságharc boross dubček

süti beállítások módosítása